North Borneo Railway

Időben felkeltünk, és negyed 9 környékén egy taxival elmentünk a Tanjung Aru vasútállomásra. Mai nap egy időutazásunk volt. Egy olyan vasútvonallal utaztunk, amit eredetileg az 1800-as évek végén a British Colonial Office (Brit Gyarmatbirodalom Iroda) építtetett, akik abban az időben Borneóban hivatalosan tartózkodtak. A vasútvonal célja az volt, hogy a sziget belsejéből az olyan termékeket, mint dohány, cukor, rizs, selyem, ananász, szójabab stb. Kota Kinabalu kikötőjébe tudják szállítni.

Ma ennek a vasútvonalnak egy rövid szakasza működik, és hetene kétszer, szerdán és szombaton egy speciális, korabeli gőzmozdony viszi az utasokat Paparba. Tulajdonképpen itt nem is a célállomás a legfontosabb, hanem maga az utazás.

Megérkezésükkor az állomásfőnök korabeli brit ruhába öltözve, széles mosollyal fogadott bennünket, és kaptunk egy igazolványt, amibe minden városban, amin áthaladtunk, kaptunk egy pecsétet.

A szükségesnél korábban jöttünk, hogy legyen időnk körülnézni,

megnézni a mozdonyt. Először a mozdony még nem volt a kocsihoz csatolva, de nemsokára megérkezett, és megnézhettük. Az európai gőzmozdonyokkal ellentétben itt nem szénnel, hanem fával fűtöttek. Mint mindig, ma is nagyon meleg volt, de a mozdony közelében egészen elviselhetetlen volt a hőség.

El sem tudtuk képzelni, hogy tud a mozdonyvezető és segédje ilyen forróságban dolgozni. Minden elismerésünk az övék.

Miután mindent körbejártunk, megmutatták a helyüket a vonaton. A vonat 5 kocsiból állt, amik valójában a 70-es években készültek, de pontosan a régi kornak megfelelő mintára, ahogy az aranykorban volt. Mosdóheyiséggel, és természetesen nem légkondival, hanem a plafonon lévő ventillátorokkal. Az asztalon már ott voltak a teáscsészék, meg volt terítve a reggelihez.

A régebbi generáció még biztosan emlékszik a sípszóra, amit az állomásfőnök fújt meg, ha a vonat készen állt az indulásra. Több sípszó figyelmeztetett, aztán egy utolsó hosszú sípszó, és menetrend szerint 10 órakor elindultunk. Az oda-vissza út kb. négy órát vett igénybe a megállókkal, városnézésekkel, és a jegy magában foglalta a reggelit és az ebédet is. De erről majd később...
Mivel az ablakok, ajtók nyitva voltak (ahogyan ez régen is volt), így nem is volt annyira elviselhetetlen a hőség, másrészt sokkal jobban láthattuk a tájat, ahogy haladtunk.

Már reggeli előtt szolgáltak fel jeges teát és nedves törlőkendőt, ami nagyon jól jött ebben a melegben. Nemsokára a kávé, tea és a reggeli következett. A tea a helyi ültetvényekről származó, bio Sabah tea volt.

Reggelinket banán levéllel bélelt gyékény kosárkában szolgálták fel, ami egy darab pirítós vajjal és kókusz lekvárral, currys csirke leveles tésztában, egy rizslisztből és kókusz tejből készült süti, és két gőzölt manióka banánlevélbe csomagolva (ehető gyökér) volt. Nagyon ismeretlen ízek voltak, de mindegyik finom volt.

Először házakat, kisebb településeket, majd a tengert láthattuk a szigetekkel.

Ezután keresztül "robogtunk" Putatan városán, ahol az igazolványunkba kaptunk egy pecsétet. A város neve a "putat" a nevéből szármaik, amivel a brit adminisztrációs épület körül volt véve. Ezután már a buja zöld növényzetet, gyümölcs ültetvényeket, és mangrove dzsungeleket láthattunk.

10,40-kor megérkeztünk Kinarut városába, (természetesen itt is kaptunk egy pecsétet az igazolványunkba), ahol egy 20 perces megállás volt. Lehetőségünk volt leszállni a vonatról, egy kicsit kinyújtani a lábainkat és felfedezni egy buddhista templomot ebben a hagyományos faluban. Mivel a buddhista templomba nem volt szándékunk bemenni, elég volt lefotózni a vonatból,








megnéztük a kisváros régi korból származó fa üzleteit, házait, a helyi piacot. 

Itt aztán mindent lehetett kapni, különféle zöldségeket, gyümölcsöket, de még hatalmas, éles matcheteket is.

Sétálgattunk  az árusító asztalkák között, de amikor már a halakhoz értük, inkább visszafordultunk, mert az a szag már sok volt a mi orrunknak.

A 20 perc hamar lejárt, visszatértünk a vonatra, és nemsokára tovább indultunk.

A vonat hol faluk között,

hol folyók felett, hol alagútakban

vagy éppen dzsungelben zakatolt tovább Kawangba

(itt nem álltunk meg, csak pecsétet kaptunk), majd Paparba. Amikor embereket láttunk, barátságosan integettek nekünk.

11,45-kor megérkeztünk Paparba, ahol újabb pecséttel gazdagodott az igazolványunk. Papar korábban a rizsterelésről volt híres, ma a gumi fő termelője. Újból lehetőség volt kiszállni a vonatból és felfedezni a helyi piacot.

De előtte még végignéztük, amint  mozdonyunk átment egy másik vágányra, ráment egy forgó szerkezetre, megfordították, hogy majd visszafelé irányba tudjunk menni.
A piacon volt minden, mi szem, szájnak ingere (vagy éppen nem volt vonzó). Hatalmas sátrak alatt voltak a standok, és gyakorlatilag mindent lehetett vásárolni.

Készítettek valamilye ízesített fánkot is, ha nem lettünk volna túl a reggelin, ezt még meg is mertem volna kóstolni.

Volt olyan eladó, aki nagyon barátságos volt, nemcsak, hogy megengedte, hogy készítsek fotót, hanem azonnal odajött hozzám, átölelt, hogy együtt készítsünk fotót.

Nézgelődtünk, aztán egy kicsit a városban is sétáltunk, megnéztük a faházakat, de figyeltünk, nehogy elszalasszuk a vonat indulást.

12,20-ra kellett visszamennünk.

Mire visszaérkeztünk a vonatra, már meg volt terítve az ebédhez. Az asztalok piros, fehér kockás terítővel leterítve, az ebéd egy négy részes ételhordóban volt felszolgálva. Egy sor helyi ételt, friss gyümölcsöt tartalmazott.

Először egy kis tál nyers mackarel halat kaptunk, hagymával, gyömbérrel, lime dzsúzzal ízesítve. Egészen finom volt. Második előétel garnéla rák volt páfránylevéllel, Vilmos jól járt, mert az enyémet is ő ehette meg.

Következőnek hal curry volt a menüben, kétfajta zöldséggel, az egyik talán padlizsán, a másik valami babféle volt.

Az utolsó főfogás csirke volt barna rizzsel. Ezután következett egy nagy adag, legalább ötféle gyümölcs. Minden finom volt és éppen elég.

Közben már elindultunk visszafelé, és nemsokára felszolgálták a kávét/teát is. Az igazi meglepetés a jégkrém volt, amit kb. fél órával ebéd után kaptunk. Az egyik sárga volt, a másik bordó színű, és normális körülmények között azt mondtam volna, hogy a sárga banánból, mangóból vagy más sárga színű gyüümölcsből készült, a bordó pedig valamilyen vörös bogyós gyümölcsökből De nem!

A sárga főtt kukoricából, a bordó pedig vörös babból készült! Ha nem látom a saját szememmel, vagy nem kóstolom meg, nem hittem volna, hogy ilyen létezik. Végül is a kukoricás (amit éppen én kaptam), egész jó volt, a babossal Vilmos nem volt túlságosan boldog, de azért megette. A bőséges ebéd után engem egy kicsit elnyomott az álom. Visszafelé is legalább 20 perre megálltunk Kanarutban, de most senki nem ment el, mindenki a vonaton maradt. Talán a mozdonynak kellett némi pihenő, mielőtt tovább mentünk.

A megadott időnél egy kicsit később, 3 óra környékén érkeztünk vissza Tanjung Aru állomásra.

Nem volt semmi programunk délutánra, így ezt a délutát és estét a Tanjung Aru beachen akartuk tölteni. Kicsit vegyes információkat olvastam, így nem tudtuk mire számíthatunk. Elvileg egy szép beach, amit a helyiek használnak, de mások véleménye szerint rengeteg szemét van, amit idehord a víz a cölöpfalukból. Ezen kívül több helyről olvastam, hogy medúza veszély is van, többeket megcsípett itt. Ezek alapján nem terveztünk fürdőzni, de azért el akartunk menni a partra. Az állomásról gyalog nem tudtunk volna odajutni, így egy Grabet hívtunk. A part egy szép hosszú, homokos part, sekély vízzel, kis hullámokkal, szóval minden adott lett volna, hogy egy zsúfolt beach legyen, de mégis alig volt valakit itt.

Még helyiek sem nagyon. Megkérdeztünk egy pár embet a medúzákkal kapcsolatban, azt mondták nincsenek. Akkor miért volt annyira elhagyatott ez a part? Egy-két embert láttunk csak a vízben vagy a parton. Igaz, hogy volt szemét is, de nem sokkal több, mint máshol. Az igazat megvallva, a szigeteken is láttunk szemetet, ott sem volt olyan nagy takarítás. Bár nálunk voltak a fürdőruháink, mégsem öltöztünk át, inkább csak mezítláb mentünk a víz szélén.

Még otthon olvastam, hogy a part végén van egy kis földnyelv, és ott van egy nagyon szép resort, és az üdülőhelyen belül a Naplemente Bár. Innen csodás a naplemente, mármint ha a felhők nem akadályozzák meg a látványt. A bár 4 órától volt nyitva, és egy belépő díj fizetése ellenben bárki használhatta, nemcsak az  itteni vendégek. 

Megérkeztünk az üdülőhelyre, ahol még a tipikus dobot is kipróbálhattuk. 

Körbesétáltunk,

aztán beültünk a Naplemente bárba, megvacsoráztunk, és vártuk a naplementét.

 


Bár voltak felhők, de azért mégis csodás látvány volt. 

Amikor már teljesen elbújt a nap, tovább sétáltunk a közelben lévő Perdana Parkba. A park egy kicsit hasonlít a Margitszigetre, mert van futópálya és

itt is van egy színes, zenélő szökőkút. Esténként 7 és 9 óra között (hétvégén 9,30-ig) 20 perces "menetidővel", 10 perces szünetekkel kell életre a szökőkút.

A zene és a víz nagyon össze van hangolva egymással, igazán gyönyörű látvány nézni.

Egy darabig néztük, de egy idő után jobbnak láttunk egy taxit keresni, amivel visszamentünk a szállásra, mert már elég fáradtak voltunk és még mindent össze kellett pakolnunk a holnapi hazaindulásra.