Kinabatangan túra vége, visszatérés Sandakanba, Heritage Trail

Még este összepakoltuk a cuccunkat, hogy azzal se legyen dolgunk reggel, így felkelés után azonnal mentünk a találkozó helyre, és indultunk a csónakázásra. Mivel a környéken látható majmokat már szinte mindet láttuk, ma inkább krokodil "vadászatra" indultunk, hátha szerencsénk lenne megpillantani egyet. A környék krokodilját Freddinek hívják, és egy nagy példány, legalább 7 méter hosszú. Ma is láttunk sok nagyorrú majmot, de már meg sem álltunk, már mindenki sok felvételt készített róluk, többször megfigyeltük őket.  A makákó majmok is ugráltak vagy járkáltak az ágakon vagy éppen a földön. A víz közelében a fák között még egy vaddisznót is megpillantottunk. Egyszer csak a part közelében egy vastag ágon egy kis bébi krokodil napozott. De megijedhetett a motorcsónakunk hangjától, mert ahogy közeledtünk azonnal a vízbe csobbant, mielőtt bárki fotót készíthetett volna róla. Úgy gondoltam, érdemes lenne várni, hiszen biztosan nemsokára újból a felszínre jön, de a vezető mondta, hogy legalább 10 percig a víz alatt tud maradni, és nem biztos, hogy újból itt fog feljönni, mert közben a víz alatt úszik. Reménykedtünk, ha kis krokodil van, akkor talán nagyobb is.
Miközben mentünk, ma sokkal több madarat láttunk, mint eddig, szarvascsőrű madarat,

harkályt,

sast,

valamilyen fehér madarat,

egy másik fehéret,

egy madarat, melynek arany tollai voltak,

és még egy nagyon szép madarat, aminek fehér volt a farka, és volt egy kis fehér bóbitája.

Nem volt túl könnyű látni őket, mert legtöbbször a legmagasabb fa tetején ültek, de a csónakban volt egy távcső, amivel közelebbi pillantást vethettünk rájuk.

Egy idő után a folyó kis ágát teljesen elzárva egy fatörzs állta útunkat, így vissza kellett fordulunk. Egyébként is már időszerű volt, mert most csak másfél órára volt időnk. Már úgy tűnt, ma sem fogunk krokodilt látni. Éppen szembe jött egy csónak, és megkérdeztük őket, láttak-e. Kiderült éppen a közelben láttak egyet.

És csodák csodájára pár perc múlva a part közelében megláttuk egy megtermett krokodilnak a fejét.

Éppen annyi időnk volt, hogy egy-két fotót készíthettünk róla, és már szégyenlősen el is tűnt a víz alatt, és nem is jött elő. Ezzel az elefántokon kívül azt hiszem mindent kipipálhattunk, amit ezen a területen látni lehet.

Visszamentünk a szállásra, és ezzel befejeztük a "3 napos"programot, ami szerintem igazándiból csak 2 napos, hiszen első nap délutánnal indult, mai nap pedig már negyed 9-kor elidultunk vissza Sandakanba. Ettől függetlenül, ha nem is volt minden tökéletes, nem felelt meg minden az elvásároknak, élveztük ezt folyó-safari túrát, nagyon érdekes volt látni ezeket az állatokat a természetes életkörülményeik között, nemcsak a menhelyeken. Azok a nagy orrú majmok mindig megmosolyogtatják az embert, annyira érdekes karakterek.


Az út elég hosszú volt, legalább 3 óráig tartott. Nézgelődni nem nagyon volt érdemes, mivel pálmaültetvényeken kívül mást nem nagyon lehetett látni.

A busz visszavitt bennünket a Sandakan Hotelbe, mert egyrészt ott hagytuk a cuccainkat, másrészt még egy éjszakát itt töltöttünk. Kb. 12 táján érkeztünk meg, és elfoglaltuk a szállásunkat (most egy másik szobát kaptunk). A délután arra fordítottuk, hogy egy kicsit körülnézzünk Sandakanban.

Sandakan egészen 1946-ig a Brit North Borneó fővárosa volt. Korábban ezen a helyen különféle népek keveredtek, német, indiai, arab kereskedők, holland és kínai telepesek, a gyöngyhalászok. Sajnos a második világháborúban a brittek lebombázták, hogy megszabaduljanak a japán megszállóktól. A háború után a fakereskedelem virágzott, abban az időben több milliomos élt itt, mint bárhol máshol a világon. Ma a pálmaolaj kereskedelem népszerű. A közelmúltban egy teljesen új városközpot épült 2,5 km-re nyugatra a várostól. Sabah második nagyvárosa tele van vallási helyekkel, temetőkkel, és a régi brit időkből származó nagy házakkal.
Van egy úgynevezett „Sandakan Heritage Trail”, ami egy útvonal, ami magába foglalja a város érdekes ismerető jegyeit. Az út szinte a szállodánktól kezdődött. Sajnos nem sok minden van a városban, mert az óváros teljesen elpusztult a második világháborúban. Útunk során elmentünk a Masjid Jamek épülete mellett, ami a legrégebbi mecset,

láttuk a William Pryer (Sandakan alapítója) emlékművet, a Sandakan Heritage Múzeumot (persze csak kívülről)

és felmásztunk a "Száz Lépcsőn" (ami valójában több volt, összesen 204 lépcső).

Ez a lépcső mennyiség a Kinabalu után már meg sem kottyant nekünk (csak ne lett volna olyan írdatlanul meleg).

Innen elsétáltunk a kínai háborús emlékműhöz,

és láttuk a kínai, japán temetőt.

A temető egy völgyben terült el, inkább nem mentünk le, mert akkor újból fel kellett volna mászni, inkább csak felüről néztük meg. Eléggé eltérő volt a mi temetőinktől, a sírok inkább kripta jellegűek voltak. A távolban persze láttunk a miénkhez hasonló fejfákat is. Az emlékmű és a temető egy kis kitérő volt, így vissza kellett menni a lépcsőhöz, és onnan folytatni az útat.

A következő látnivaló Agnes Keith háza volt (amerikai szerző, aki 3 életművet írt Borneói tartózkodásáról, legismertebb műve a “The Land Below The Wind”),

de előtte láttunk egy angol teaházat/éttermet, amiről csupa jó véleményeket olvastam az interneten. Mivel már úgyis ebéd idő volt, a vízünk is elfogyott, és nagyon szomjasak voltunk, úgy döntöttünk bemegyünk, és mi is leteszteljük a minőséget.

A véleményünk mindenképpen pozitív, egyszerűen minden tökéletes volt. Eleve már a fekvése is csodálatos kilátást nyújt a tengerre,

másrészt mintha visszaléptünk volna az időben, és a régi angol birodalomban éreztük volna magunkat. Míg vártunk az ételre, körbesétáltunk, ahol régi képek, használati tárgyak voltak láthatók. A felszolgálók nagyon udvariasak voltak, mindenben a kedvünket keresték.

A fish & chipszem

Az előre összeállított menüből rendeltem, póréhagyma levest és fish & chips-et és bread and butter puddingot, és minden tökéletes volt. Nem tudom hány fish & chips-et ettem eddig életemben, de ez volt a legfinomabb. Valószínű más halból készülhetett, mint Angliában. Már az utolsó fogásnál, a kávénál tartottunk, amikor megjelent mellettünk egy angol úriember, mint kiderült ő volt a tulajdonos.

A tulajdonossal

Nagyon jót beszélgettünk legalább egy fél óra hosszáig, rendkívül humoros és földön járó ember, aki nem szállt el attól, amije van.

Ezután mentünk Agnes Keith régi házába, ami ma egy múzeumnak van berendeze, és végigjártuk a házat.

Ha nem is olvastunk mindent végig, de azért egy kicsit több fogalmunk lett az életéről.

Ezután elmentünk a, Goddess of Mercy kínai templom mellett (150 éves), ahova természetesen nem kívántunk betérni. A következő látnivaló a St Michaels és minden szentek temploma lett volna (egyike a legrégebbi épületeknek és híres a festett, színes üvegablakairól), de annyira meleg volt, hogy már nem kívántunk tovább gyalogolni, így nem sétáltunk el a templomig, hanem csak elmentünk a Sing Kung kínai templom mellett,

Ez lett volna a szökőkút, de nem volt benne víz

és megérkeztünk a malájziai szökőkúthoz. Annyira meleg volt, hogy még a szökőkútból is elfogyott a víz!
Úgy gondoltuk, ennyi elég volt Sandakanból, inkább felmentünk egy szálloda felső emeletén lévő bárba, ahol először a teraszon akartunk ülni, de inkább behúzódtunk a légkondis belső helyiségbe. Mivel volt wifi is, elücsörögtünk egy darabig, feltettünk egy pár képet a facebookra. Mivel a blogommal már annyira el vagyok maradva kép ügyileg, hogy már nem is próbálkozom vele, majd otthon bepótolom. Azért a szöveget próbálom, ha van egy kis időm megírni, mert ha nem teszem, elég hamar a feledés homályába merül.

Jól elfáradva, megizzadva érkeztünk vissza a szállásunkra.