Kinabalu hegy megmászása: második nap

Éjszaka forgolódásaim közben hallottam, hogy egy kicsit esett az eső, de nem volt komoly, hamar elállt. Már a telefon ébresztője előtt felébredtem, de nem a lelkes készülődés volt bennem, hanem az, hogy én nem megyek sehova, úgysem tudom teljesíteni a távot. Most már nemcsak a fejem fájt, hanem annyira hányingerem volt, hogy már majdnem attól hánytam, hogy éreztem a konyhából feljövő "illatokat". Vilmossal közöltem, hogy én nem megyek sehova, itt megvárom míg visszajön a csúcsról, de ő imádkozott értem, és meggyőzött, hogy legalább próbáljam meg, és ha semmiképpen nem megy, akkor a vezető úgyis vissza fog jönni velem. Lehet, hogy a rosszullétem nem is a magasságtól, hanem ettől a büdös levegőtlenségtől van, ha kimegyek a friss levegőre (még ha kevesebb oxigén is van benne), lehet, hogy hamar jobban leszek. Tudtam, hogy sokan gondolnak rám, imádkoznak értem, úgy éreztem, tartozom annyival, hogy legalább megpróbálom. Nem hittük el, hogy annyira hideg lenne, így csak egy polót és egy underlayert vettünk fel (egy meleg alsó, amit általában alulra vesznek, de inkább a polóra vettük, ha mégis le kellene venni), és a többi meleg cuccot a hátizsákba tettük. Lementünk az étkezőbe, de képtelenek voltunk egy falatot is enni, inkább csak kértem egy bögre forró vizet, és megittam a saját kávémat. Csodálkoztam, hogy hajnal kettőkor a többiek képesek voltak annyit enni. Fél 3-kor találkoztunk a vezetőnkkel, felvettük a fejlámpáinkat és már el is indultunk fölfelé, hogy a maradék 2,72 km-t a 830 méter emelkedővel megtegyük. Korom sötét volt, nem láttam csillagot sem az égen, így valószínű felhős lehetett. A fejlámpáik nagyon jól megvilágították előttünk az utat. Nem láttunk távolra, de az előttünk lévő lépés mindig világos volt, tudtuk hova lépünk. Először itt is lépcsőkkel indult az út. A vezető diktálta a tempót, mi követtük. Dicsőség az Úrnak, egy idő után azt éreztem, tényleg jobban vagyok, elmúlt a hányingerem, és a fejfájás nem volt annyira gyötrő, mint korábban. Mondhatnám, egyre jobban éreztem magam, és egyre könnyebben vettem az akadályokat. Örültünk, hogy nem vettünk több ruhadarabot magunkra, mert a gyaloglástól kimelegedtünk, hiába volt hűsebb a levegő.

Egy idő után véget értek a lépcsők, és elértünk a hatalmas gránit sziklákhoz. Ahogy mentünk felfelé, egy kötél volt kifeszítve, ami segítséget jelentett, hogy belekapaszkodhattunk, másrészt, hogy a sötétben ne térjünk le az útról. Egyébként a vezetőnk folyamatosan mellettünk volt, gondolom ő már becsukott szemmel is feltalált volna a csúcsra. Ahogy haladtunk felfelé, itt már elég nyitott volt a terep, sokkal hűvösebb volt, így egy-egy réteget már magunkra vettünk. A sapkára és kesztyűre is szükség volt, mert erőteljes szél fújt, és a kötelet könnyebb volt kesztyűben fogni.

Egészen jó tempóban haladtunk, nem is volt szükség megállásra, csak amikor öltözködtünk, ittunk egy keveset, vagy bekaptunk valamit, mert már kezdtünk éhesek lenni. Sajnos elkövettünk egy hibát, nem hangsúlyoztuk ki a vezetőnek, hogy úgy kalkulálja az útat, hogy napfelkeltére érjünk fel, de számomra ez természetes lett volna.

Közben már elértük a 7 km-t, és nemsokára utána ott volt az ellenőrző állomás, ahová reggel 5-ig meg kellett érkezni.


Ha valaki később érkezett, azt már visszaküldték. Mi nagyon jó időben voltunk, 3.48-kor már ott voltunk. Tovább mentünk, és azt mondanám, számomra ez volt az út legkönnyebb része. A gumicipőinket vettük fel, ami nagyon jól tapadt, egyszer sem csúsztunk meg a sziklákon. Nem volt annyira meredek, nem voltak lépcsők, sokszor még kapaszkodni sem kellett, egyszerűen lehetett felfelé lépegetn.

A 8 km-es jelzést a sötétben nem vettük észre, csak a 8.5 km-t, ahol már 4008 méteren voltunk. Egyszer csak a vezető közölte, megérkeztünk. Dicsőség az Úrnak sikerült! Időben felértünk! Az Úr Jézus meghallgatta az imádságomat, és megengedte, hogy fel tudjak jutni ebbe a magasságba. Hihetetlen volt. Indulás óta 3 óra telt el, és már elsők között felértünk 4095 méterre? Még azt hittem a neheze hátra van. Egyáltalán nem éreztem fáradtságot, a magassággal sem volt semmi problémám, csak nagyon hideg volt. Már az összes ruhadarab rajtunk volt, csupán még egy vékony esőkabátunk volt a hátizsákban.

Sajnos még mindig korom sötét volt, így a kilátásból semmit nem láttunk és még a napfelkeltére is várni kellett volna. Csináltunk két képet a csúcson, amin semmi más, csak a tábla látszik, és ennyi. A csúcson nagyon kevés hely volt, és azt már elfoglalták az előttünk érkezők. A vezetőnk azt mondta, indulni kell lefelé, nem tudunk itt várni, és különben is elég felhős az idő nem lesz napfelkelte. Ha pedig mégis lesz, akkor majd meglátjuk lefele. És elindultunk lefelé, még mindig korom sötétben. Útólag visszagondolva nagyon bosszús és csalódott vagyok. Miért nem mondtuk meg határozottan, hogy mi igen is látni akarjuk a napfelkeltét, és várunk. Az más kérdés, ha egyáltalán nincs, mert tiszta felhős az ég, de mégis legalább megláttuk volna a kilátást a csúcsról a másik irányba is, miután kivilágosodott. Lehet, hogy ez a vezető már rengeteg napfelkeltét látott, amióta túristákat kísér fel a csúcsra, de nekünk csak ez az egyetlen lehetőségünk adódott volna az életben.

Közben kivilágosodott, és szerintem igenis lett volna valamilyen napfelkelte a csúcsról, csak ahogy mi lefelé mentünk, nem láthattuk. Csak visszanézve egy vöröses csíkot láttunk az égen.

Ahogy mentünk lefelé most már teljes pompájában láthattuk a környéket.

Előttünk magaslott egy másik csúcs, ami magasabbnak látszott, de mégis alacsonyabb volt mint a Low's Peak.

Egy kicsit megtévesztő a csúcs neve, mert ez a név lefordítva azt jelenti, hogy alacsony csúcs, de mégis az a legmagasabb pont. Nevét Mr Low-ról kapta, aki először hódította meg.

Vezetőnk

Nagyon szép volt ez a gránittal borított hegy, akármerre néztünk.

Hihetetlen, de ott voltunk fenn!

Most világosban látszott a csúcs, ahol korábban jártunk. Nagyon magasnak tűnt, és nagyon meredek sziklafal volt az egyik oldalán. Most sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint a sötétben. A vezető egyébként mondta, hogy voltak olyanok, akik azért fordultak vissza, mert világosban értek ide, és nagyon veszélyesnek látták a csúcs megmászását. Voltak olyan szakaszok, ahol a kötelet tartva háttal tudtunk leereszkedni.

Számomra a Kinabalunak ez a mai napi szakasza volt a legjobb felfelé és lefelé is.

Csodálatos kilátás mindenfelé

Ahogy lefelé haladtunk, a nap már teljes erejével sütött, úgyhogy egymás után vettük le a ruhadarabokat, mire 8 órára visszaértünk az alaptáborba. Most már valóban éhesek voltunk, így ettünk egy kiadós reggelit, összeszedtük az otthagyott cuccainkat, és 9 órakor elindultunk lefelé az igencsak megerőltető, térdet gyilkoló úton. Úgy gondoltuk, ma odaadunk egy hátizsákot a vezetőnek, így én lazán, csomagok nélkül ballaghattam lefelé.

Ma sokkal melegebb volt, mint tegnap, hiszen ezen a magaslati szakaszon tegnap teljesen felhős volt, még a fák tetejei is felhőben úsztak, ma viszont ragyogó napsütés volt.

Azért lefelé nem kellett olyan sűrűn megállni pihenni, mint felfelé, de azért időről időre csak beiktattunk egy kis pihenőt, figyelembe véve a ezetőt is, aki most két hátizsákot cipelt. Egyik oldalról sajnáltam a fickót, másik oldalról viszont láttam, hogy örült, mert így egy kis extra bevételhez jutott. Nem könnyű életük van ezeknek a vezetőknek. A miénk 10 éve csinálja, hetente legalább 3-4szer jön fel a csúcsra, de a térdei már kikészültek. Mielőtt mondta volna, már láttam, ahogyan ment lefelé a lépcsőkön. Szerinte még 3-4 évig tudja csinálni, aztán abba kell hagynia. Utána maximum farmerkedésből tud megélni. Két gyermeke van, de ha azt akarja, hogy azok többre vigyék mint ő, tanulniuk kell, az viszont pénzbe kerül. Már a középiskola is, nemhogy az egyetem. Hát nem könnyű az élet arrafelé.

Lefelé most már egy kicsit jobban szemügyre tudtuk venni a körülöttünk lévő tájat, több időnk volt fényképezkedni. Egy idő után már Vilmos térdei is rogyadozni kezdtek, így megosztottuk a botokat. Lépcsők, lépcsők, végeláthatatlan lépcsők. Még jó, hogy sok helyen legalább korlát is volt, ami egy extra segítség volt.

Végre 4 órával az alaptáborból való indulás után, délután 1 órakor megérkeztünk a kapuhoz, az indulási állomásunkhoz. Elfáradtunk, remegtek a lábaink a sok lépcsőtől, de nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült teljesítenünk a tervünket, egészen jó időben. Itt már vártak bennünket a mikrobuszok, akik visszavittek bennünket a központig, ahol megkaptuk a bizonyítányunkat a hegy megmászásáról, és ebédelhettünk, aztán véget is ért ez a másfél napos program. Nem volt könnyű, igazán meg volt próbálva a kitartás, erőnlét, nem volt olcsó, de mégis megérte (leszámítva a napfelkelte hiányát). Talán életemben ez volt az utolsó pont, amikor ilyen nagy kihívásra mertem vállalkozni, és nagyon örülök, hogy sikerült. Ezután visszavittek bennünket Kota Kinabaluba, a Mariottba, ahol hagytuk a csomagjainkat. Igaz, hogy már kicsekkeltünk a szállodából, de mégis volt lehetőségünk arra, hogy másfél-két órát itt töltsük egy kis relaxálással, mert a repülőnk csak este 8 órakor indult Sandakanba.
6 órakor összeszedelőzködtünk, rendeltünk egy Grabot, és kimentünk a repülőtérre. Becsekkelés, vacsora, kis várakozás után már fel is szállhattunk a kis propelleres gépre, és nem sok idő múlva már le is szálltunk Sandakanban. A repülőtéren eső fogadott, és ilyenben még nem volt részem. Valaki ott állt a lépcső mellett, és mindenkinek adott egy esernyőt, nehogy elázzunk, míg beérünk a terminálba. Igazán értékeltem ezt a figyelmességet, bár az is jó lenne, ha a terminálokat nem hűtenék annyira, hogy úgy érezné magát az ember, mintha egy hűtőszekrényben ülne.

A repülőtéren volt annyi wifi, hogy Vilmos tudott egy kocsit hívni, így nem kellett 3-4-szeres árat fizetni egy taxiért, hogy eljussunk a szálláshoz. Annyira fáradtak voltunk, hogy semmi mást nem akartunk, csak lerogyni egy ágyba, és aludni. Belépünk a szobánkba, és a mellettünk lévő szobában felsírt egy bébi. Szeretjük a kisbabákat, de most alvásra volt szükségünk, és nem ezt hallgatni egész éjjel. Szerencsére kaptunk egy másik szobát, ahol már semmi sem zavarta a nyugalmunkat, így végre a hosszú nap után lepihenhettünk.