Az éjszakai hasmenést leszámítva, (ami vagy a víztisztító tablettától, vagy a vacsorától lehetett) nem volt semmi bajom, és készen álltunk a mai megmérettetésre. Sajnos 6 óra előtt nem tudtunk reggelizni, mert már 6 órára jött értünk az utazási iroda mikrobusza, hogy elvigyen bennünket a kb. 2 órás autózásra lévő Kinabalu Nemzeti Parkba. Útközben a mikrobuszból néztük a kilátást, és elfogyasztottuk a maradék édes kétszersültünket egy kis tunakrémmel. Nem valami jó párosítás, de ez volt az egyetlen kenyérféle amit találtunk az üzletekben.
A Nemzeti Park Borneó szigetének északi végénél 75370 hektáron terül el, és ez is a Világörökség része. A területet a Kinabalu hegység dominálja, 4095 méter magasságával Malájzia legmagasabb hegye. A területen nagyon sokféle növényzet található, a gazdag alacsony területeken lévő trópusi növényzettől és a hegyeken található esőerdőktől a trópusi hegyi erdőkig, szubalpesi erdőkig, a magasabb területeken található cserjékig minden megtalálható.
Egy idő után nagyon szép úton haladtunk, hegyek mindenfelé, és nemsokára feltűnt a Kinabalu csúcsa is.
Megérkeztünk a Park központjába, elintéztük a hivatalos dolgokat, kaptunk egy névkártyát, amit állandóan magunkon kellett viselni, bemutatkoztunk a hegyi vezetőnknek, aki első ránézésre nem tűnt olyan barátságosnak, de később kiderült, hogy jól beszél angolul, és nem is volt mogorva, és megkaptuk a mai napra járó becsomagolt ebédünket.
Ezután beültünk egy másik buszba, és elvittek benünket Timpohon Kapuig, ahonnan valójában a hegymenet indul.
Szerencsére már 1866 méter magasságban voltunk, így legalább ezt az útat nem kellett megmászni. A csúcsig az út 8.72 km, amiből a mai nap 6 km-t kellett megtennünk 1400 méter emelkedésével, hogy elérjük a 3272 méteren lévő alaptábort.
Az út elején volt némi sima terep is, egy kis lejtő, de azután szinte megállás nélkül felfelé vezetett az út. Rögtön az út elején elértük a Carson vízesést.
Ez egy kicsit másfajta hegymászás, mint a Pinnacles volt, nem annyira meredeken emelkedik, és nem annyira veszélyes, de azért itt sem volt egyszerű már rögtön az elején a véget nem érő lépcsőkön elindulni felfelé. Kettőnknek volt egy vezetője, így teljes figyelmét, ránk fordította, és bármikor segítséget kaphattunk, ha szükségünk volt rá. Felajánlotta, hogy a hátizsákomat viszi (természetesen fizettség ellenében), de úgy gondoltam, mégis az az igazi, ha a saját csomagomat magam
cipelem, így a legalább 8 kg-os batyúmmal a hátamon indultam el.
Ami ezt a túrát a hegymeneten kívül nehezítette, hogy egyre magasabbra mentünk, amivel az ember szervezetének még külön meg kellett bírkóznia. Már eleve nagy igénybevétel volt a párás meleg is, bár szerencsére ahogy haladtunk felfelé, már nem volt annyira kínzóan meleg, inkább csak a páratartalom jelentette a nehézséget. A természetes kövekből álló lépcsőfokokat időnként emberi segítséggel járhatóbbá tették, de a lépcsőfokok nagyon egyenetlenek voltak, hol legalább fél méter, hol csak kb 20-30 cm volt a két lépcső között. Volt ahol teljesen kiépített lépcső vezetett, hol csak sziklák.
Néha, ha egy tisztásra értünk ki, akkor volt kilátás, de egyébként csak a mellettünk lévő fákat láttuk. De az út egyenetlensége miatt itt is szinte állandóan a lábunk alá kellett nézni. A mai napi táv megtételében még nem volt jelentősége volt az időnek, mindenki annyi idő alatt tehette meg ezt az 6 km-t amennyi alatt tudta, vagy akarta.
Hogy az ember lássa és tudja mennyi útat tett meg és mennyi van még hátra, fél km-enként ki volt írva a távolság, és a tengerszint feletti magasság. Már az első fél km-nél lihegtem, és úgy éreztem, hogy már legalább egy km-t megtettem.
Jobbnak láttuk, ha már az 1 km-es tábla közelében lévő pihenőhelyen szusszantunk egy kicsit. Rögtön a közelünkbe jöttek valami kis táplálék reményében az európai szürke mókusokhoz hasonló, de annál kisebb, és sötétebb szürke színű mókusok.
Rövid pihenő után folytattuk az útat, és hamarosan elértük a 1,5 km-es jelölést.
Itt már 2164 méter magasságban voltunk. Útközben láttunk hordárokat, akik nem 8 kg, mint én, hanem legalább 30-40, sőt vezetőnk szerint akár 50 kg-os súlyt is cipeltek fel az alaptáborba, hiszen minden alapanyagot az étkezéshez, minden iható palackos vizet, és mindent, amire odafenn szükség van, kézi erővel kell feljuttatni.
Sajnáltam ezeket a szerencsétlen embereket, akiknek ez az egyetlen megélhetési módja, hogy naponta 1400 métert kell felgyalogolni ilyen teherrel a hátukon. A lábuk nagyon izmos volt, de némelyik idősebb tüdeje úgy sípolt, amikor megelőztek, biztos voltam benne, hogy asztmásak.
2 km után megint egy kis pihenőt tartottunk. A lábaim már újból bejáródtak, nem éreztem az izomlázat, és fölfelé a térdfájás sem jelentett problémát, de azért mégis nehéz volt a felfelé haladás.
Szinte végig lépcsőkön kellett haladni, ami nehezebb volt, mintha csak simán felfelé kellett volna menni. Életemben nem másztam annyi lépcsőt egyszerre, mint ezen a túrán.
Közben elértük a 4 km-es táblát, ahol már 2745 m magasságban voltunk.
Ezután a növényzet nagyon megváltozott, alacsonyabb fák, cserjék borították a hegyoldalt. Nagyon jól nézett ki, ahogy a felhő, pára úszott a fák tetején.
Itt természetes kövek képezték a lépcsőt, és bár nem sütött a nap, azért mégis rendesen izzadtunk.
Ezen a területen láttunk egy nagyon szép kancsóka virágot, sokkal nagyobb volt a Bako Nezeti Parkban látottnál. Vilmoshoz képest egyre jobban lemaradtam, de a vezető mindig mögöttem volt, bármi történt volna.
Végre elértük a 4.5 km-t, 2898 méter magasságot, és bár a képen mosolygom, ez már elég szenvedősre sikerült. Igaz, jó volt az a tudat, hogy már kevesebb volt hátra az eddig megtettnél, de azért már jött a gondolat, hogy valóban meg tudom tenni? Bizonyos embereknek problémát jelent már a 3000 méter körüli magasság, mivel magaslati betegségük van. Korábban már írtam róla, hogy aggódtam, nehogy nekem is legyen ez a betegségem, mert senki nem tudja, hogy van-e neki vagy sem, amíg nem megy ilyen magasságba. Ha van, akkor ez nagyon megnehezíti a helyzetet, fejfájással, szédüléssel, hányingerrel, hányással. Jó esetben némi pihenővel, több időt adva a szervezetnek, hogy átálljon a magasságra, megoldódik a probléma, de rossz esetben nincs más megoldás, mint lemenni a hegyről. Ha nem veszi az ember komolyan ezt a betegséget, akkor akár végzetes is lehet. Javasolt, hogy az ember lassan haladjon fölfelé (hát én egyébként sem vagyok az az valaki, aki felfelé száguldozna), és legalább km-enként, de lehet sűrűbben is, rövid pihenőket kell tartani. Erre hegyi betegség nélkül is szükségünk volt, hiszen kellett egy kis energiát gyűjteni a pihenők alkalmával. Egy-egy kis müzliszeletet, vagy más sok kalóriát tartalmazó rudat vagy energia zselét is elfogyasztottunk, amikor már azonnali „beavatkozásra” volt szükség, hogy újabb erőre kapjunk.
A hátizsákom egyre jobban húzta a vállamat, de azért hősiesen cipeltem tovább.
Most egybefüggő sziklás terület következett, már eddig is sokat segítettek a botjaim, most még inkább hasznukat vettem.
5 km-nél már közel voltam az elájuláshoz, annyira fáradt voltam, de tartani akartam magamat, nehogy a vezető lássa mennyire nehezen megy, és esetleg "eltiltson" a holnapi túra megtételétől. Jó, hogy vettem egy hátizsákba tehető 2 literes víztartályt, amiből egy csövön keresztül akármikor tudtam inni, anélkül, hogy megállnék, kivenném a palackomat. Általában kirándulásokon nagyon keveset szoktam inni, és most minimum ennyit meg kellett volna innom felfelé. Ezzel a tartállyal csupán az a gond, hogy az ember nem látja mennyit ivott és mennyi van még, így nehéz beosztani.
Most már 3000 méter felett jártunk, és örültem, hogy semmi magassággal kapcsolatos problémát nem éreztem. Egyszer csak kibújt a felhők mögül a Kinabalu hegy gránittal borított oldala. Hitetlenkedve néztem, nekünk ott kell holnap mászni? Hihetetlennek tűnt.
De próbáltam inkább a mai feladatra koncentrálni, mert még 1 km hátravolt, 272 méter magasságnak megfelelő lépcsőzetes emelkedővel.
Végre! Már csak 800 méter van hátra az alaptáborig - mutatta a jelzés. Ennyit ki kell bírni!!
De amikor már kb csak 400 méter volt hátra, egyszerűen elfogyott az erőm. Lerogytam a földre, és úgy éreztem nem tudok tovább menni. A fejem már korábban el kezdett fájni, úgyhogy bevettem egy tablettát, de nemhogy szűnt volna, hanem most még erősebb volt. Ücsörögtem egy darabig, próbáltam összeszedni magam. Vezetőnk most már javasolta, hogy mindenképpen adjam neki a hátizsákom és anélkül menjek tovább.
Feltápászkodtam, és valóban már sokkal jobb volt teher nélkül az utolsó métereket megtenni. Végre feltűnt a távolban néhány háztető, és reménykedtünk, hogy végre megérkeztünk. De először ez a személyzet szálláshelye volt, a miénkhez még hátra volt egy kis lépcsőzés.
És végre feltűnt egy piros oszlop a Panalaban felírattal (az alaptábor neve), rajta, hogy 3272 méter. Megérkeztünk! Ha nehezen is, de teljesítettük az első napi feladatot. 3 óra 4 perc volt. 6 óra alatt tettünk meg 6 km-t, ami nem tűnik valami jó átlagnak, de felmásztunk 1400 métert.
Szerencsére a mi szállásunk az első épületben volt (voltak még feljebb ki különböző szálláshelyek), és az étkező is itt volt, úgy hogy ma már nem kellett többet gyalogolni. Bejelentkeztünk, megkaptuk a szobakulcsot.
Tudtuk, hogy itt sem számíthatunk túl nagy luxusra, így nem ért meglepetés. Két emeletes faágy volt a szobában, amit még egy fiú-lány testvérpárral osztottunk meg, és ennyi volt az összes bútorzat. De legalább volt párna, lepedő és pokróc. Az információk arról szóltak, hogy nagyon hideg van éjszaka, így erre készültünk. Mivel sejtettem, hogy nem lesz melegvíz, igyekeztem addig lezuhanyozni, míg valamennyire melegem volt a gyaloglásról, mert azért érezhető volt, hogy ebben a magasságban már elég hűvös van. Hát tényleg nagyon hideg volt a víz, így hajmosást már nem vállaltam be. A természetes alapanyagokat tartalmazó BeezMax csodakrémemmel jól bekentem a térdeimet, hiszen holnap még erőteljesebb igénybevételnek lesznek kitéve.
Fél 5-től volt büfé jellegű vacsora, addigra a túrázók nagy része megérkezett. Elég nagy volt a választék, úgyhogy ha nem is volt minden a fogunkra való, azért találtunk valamit, amivel jól laktunk.
Vacsora után igyekeztünk minél előbb ágyba bújni, mert a holnap reggeli ébresztő fél 2-kor volt, mert 2-re lent kellett lenni az étkezőben egy kis reggelire. Sajnos a fejem egyre jobban fájt, pedig már 3 gyógyszert is bekaptam, és nem éreztem túlságosan jól magam. Mivel kint egyre hűvösebb volt, a kis ablakunkat becsuktuk, de négyen voltunk egy szobában, és elég hamar beleheltük. Úgyhogy éjszaka a meleg cuccokat levettük magunkról, annyira meleg volt. De ennél sokkal kellemetlenebb volt, hogy a srác nagyon meg volt fázva, egyfolytában szipogott, és valami iszonyatosan erős, kámforos, mentás meg mindenféle szagos krémet használt. Gondolkoztam, hogy kinyitom az ablakot, de mégsem tettem, nehogy a többiek fázzanak. Próbáltam aludni, de elég sokat forgolódtam, végül is nem tudom mennyit aludtam.
A Nemzeti Park Borneó szigetének északi végénél 75370 hektáron terül el, és ez is a Világörökség része. A területet a Kinabalu hegység dominálja, 4095 méter magasságával Malájzia legmagasabb hegye. A területen nagyon sokféle növényzet található, a gazdag alacsony területeken lévő trópusi növényzettől és a hegyeken található esőerdőktől a trópusi hegyi erdőkig, szubalpesi erdőkig, a magasabb területeken található cserjékig minden megtalálható.
 |
| Oda kell felmásznunk! |
Megérkeztünk a Park központjába, elintéztük a hivatalos dolgokat, kaptunk egy névkártyát, amit állandóan magunkon kellett viselni, bemutatkoztunk a hegyi vezetőnknek, aki első ránézésre nem tűnt olyan barátságosnak, de később kiderült, hogy jól beszél angolul, és nem is volt mogorva, és megkaptuk a mai napra járó becsomagolt ebédünket.
Az út elején volt némi sima terep is, egy kis lejtő, de azután szinte megállás nélkül felfelé vezetett az út. Rögtön az út elején elértük a Carson vízesést.
Hogy az ember lássa és tudja mennyi útat tett meg és mennyi van még hátra, fél km-enként ki volt írva a távolság, és a tengerszint feletti magasság. Már az első fél km-nél lihegtem, és úgy éreztem, hogy már legalább egy km-t megtettem.
Jobbnak láttuk, ha már az 1 km-es tábla közelében lévő pihenőhelyen szusszantunk egy kicsit. Rögtön a közelünkbe jöttek valami kis táplálék reményében az európai szürke mókusokhoz hasonló, de annál kisebb, és sötétebb szürke színű mókusok.
Rövid pihenő után folytattuk az útat, és hamarosan elértük a 1,5 km-es jelölést.
Ezen a területen láttunk egy nagyon szép kancsóka virágot, sokkal nagyobb volt a Bako Nezeti Parkban látottnál. Vilmoshoz képest egyre jobban lemaradtam, de a vezető mindig mögöttem volt, bármi történt volna.
A hátizsákom egyre jobban húzta a vállamat, de azért hősiesen cipeltem tovább.
Most egybefüggő sziklás terület következett, már eddig is sokat segítettek a botjaim, most még inkább hasznukat vettem.
Most már 3000 méter felett jártunk, és örültem, hogy semmi magassággal kapcsolatos problémát nem éreztem. Egyszer csak kibújt a felhők mögül a Kinabalu hegy gránittal borított oldala. Hitetlenkedve néztem, nekünk ott kell holnap mászni? Hihetetlennek tűnt.
De próbáltam inkább a mai feladatra koncentrálni, mert még 1 km hátravolt, 272 méter magasságnak megfelelő lépcsőzetes emelkedővel.
Végre! Már csak 800 méter van hátra az alaptáborig - mutatta a jelzés. Ennyit ki kell bírni!!
De amikor már kb csak 400 méter volt hátra, egyszerűen elfogyott az erőm. Lerogytam a földre, és úgy éreztem nem tudok tovább menni. A fejem már korábban el kezdett fájni, úgyhogy bevettem egy tablettát, de nemhogy szűnt volna, hanem most még erősebb volt. Ücsörögtem egy darabig, próbáltam összeszedni magam. Vezetőnk most már javasolta, hogy mindenképpen adjam neki a hátizsákom és anélkül menjek tovább.
Feltápászkodtam, és valóban már sokkal jobb volt teher nélkül az utolsó métereket megtenni. Végre feltűnt a távolban néhány háztető, és reménykedtünk, hogy végre megérkeztünk. De először ez a személyzet szálláshelye volt, a miénkhez még hátra volt egy kis lépcsőzés.
Szerencsére a mi szállásunk az első épületben volt (voltak még feljebb ki különböző szálláshelyek), és az étkező is itt volt, úgy hogy ma már nem kellett többet gyalogolni. Bejelentkeztünk, megkaptuk a szobakulcsot.
 |
| A "luxus" lakosztályunk |
Tudtuk, hogy itt sem számíthatunk túl nagy luxusra, így nem ért meglepetés. Két emeletes faágy volt a szobában, amit még egy fiú-lány testvérpárral osztottunk meg, és ennyi volt az összes bútorzat. De legalább volt párna, lepedő és pokróc. Az információk arról szóltak, hogy nagyon hideg van éjszaka, így erre készültünk. Mivel sejtettem, hogy nem lesz melegvíz, igyekeztem addig lezuhanyozni, míg valamennyire melegem volt a gyaloglásról, mert azért érezhető volt, hogy ebben a magasságban már elég hűvös van. Hát tényleg nagyon hideg volt a víz, így hajmosást már nem vállaltam be. A természetes alapanyagokat tartalmazó BeezMax csodakrémemmel jól bekentem a térdeimet, hiszen holnap még erőteljesebb igénybevételnek lesznek kitéve.
Fél 5-től volt büfé jellegű vacsora, addigra a túrázók nagy része megérkezett. Elég nagy volt a választék, úgyhogy ha nem is volt minden a fogunkra való, azért találtunk valamit, amivel jól laktunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése