Három napos túra 3. nap: Visszaút

Búcsú a Camp 5-tól

Mára semmi más programunk nem volt, mint összeszedni a cuccainkat, megreggelizni, és újból visszagyalogolni a 9 km-es távolságot az esőerdőben, ahol megbeszéltük, hogy a csónakunk 10,30-kor fog várni bennünket.

Mivel a fájdalom a lábamból még reggelre sem múlt el, tudtam több időre lesz szükségem, mint, amikor idejöttünk, így időben, már 7 órakor elindultunk.

Még a sima talajon is használtam a botomat, mert segített, hogy rá tudtam támaszkodni, amikor pedig valami kis lejtő vagy emelkedő volt, nem is bírtam volna ki nélküle.

10 órára megérkeztünk, és a csónak már várt is bennünket.

Érzékelhető volt, hogy a folyóban több víz van a múltkori eső miatt, most egyetlen egyszer sem kellett kiszállni és tolni a csónakot.

Visszafelé már megállás nélkül haladtunk, így kb. egy óra múlva megérkeztünk a nemzeti parkba, megkerestük a nagy hátizsákjainkat, egy kicsit tötyörésztünk, pakolásztunk, aztán egy taxival kimentünk a repülőtérre. Még bőven volt időnk, de jobb híján ott töltöttük. Ez egy picuri reptér, miután bementünk a biztonsági vizsgálaton, nem volt semmi, csak egy ajándékbolt és egy WC.

Repülőnk újból az a kicsi, propelleres gép volt, és 14,45-kor elindultunk. Megtudtuk, hogy van egy megállónk is, Miri, fél óra után már ott is voltunk, és úgy gondoltuk, akik tovább megyünk, fent maradhatnak a gépen. Most is tévedtünk, minket is leszállítottak a kézicsomagjainkkal együtt, és mi több, ki kellett menni az útlevél vizsgálatra, majd újból visszajönni, pedig belföldi járaton voltunk.

Hát én egyáltalán nem örültem ennek az extra sétának, a lépcsőkön alig tudtam le és felmenni. Mindezt úgy, hogy ugyanazzal a géppel mentünk tovább, nagy csomagjaink ott voltak a gépen. Újból felszálltunk, majd kb. egy óra múlva már Kota Kinabaluban landoltunk.
Most már elhagytuk Sarawak megyét, és átjöttünk Sabah-ba, aminek legfontosabb városa Kota Kinabalu, korábbi nevén Jesselton. Borneó sziget északnyugati felén, a Dél Kínai tenger partján fekszik. Maga a város nem annyira híres a szépségéről (hát valóban nem), de az emberek nagyon kedvesek, lélegzetelállítóak a naplementék (már amikor nincs felhő vagy nem esik az eső), változatos, gazdag étkezési élményt nyújt az ide látogatóknak (ezt nem sikerült megtapasztalnunk).

Sajnos a városnak vannak árnyoldala is. A várostól alig egy km-re, hajóval mindössze 8 percre van egy nagy sziget, a Gaya sziget, melynek a szélén sajnos az illegális Fülöp-szigeti bevándorlók egy cölöpfalut alakítottak ki. A sziget többi része áthatolhatatlan esőerdő, illetve a sziget északi partján két méregdrága, ötcsillagos üdülőhely található. A 70-es években menekült ide kb 6000 bevándorló a háború elől, és körülbelül középkori szinten élnek. Falábakon egyensúlyozó, ócska bódékban élnek, mindenféle közmű nélkül. Mindenfelé irdatlan szeméthalom, és természetesen minden szenny a tengerbe megy. A „házakat” fapalló fűzi össze, ha egybe belekap a láng, leég az egész terület, mint már háromszor meg is történt (legutoljára 2014-ben). Erre a területre még a helyi lakosság sem merészkedik, annyira veszélyes. Úgy tűnik a Sabahi kormányzat teljesen tehetetlen, így ez a „Kampong Pondo”-nak nevezett nyomortelep egyre csak terjeszkedik.

Ami érdekes az egészben, hogy Kota Kinabaluban, a tengerparton épült egy teljesen új Mariott hotel, ahol mi is, szinte elsők között fogunk megszállni, és sejtettük, hogy a kilátás erre fog nézni. Hát valóban ezt is látjuk a szobánkból, az úszómedencénél is, de azért nem tűnik annyira közelinek.

Azt, hogy most újból ilyen elegáns szállodában tölthetünk 3 éjszakát, külön ajándék, hiszen ez a ma este és a következő 2 nap csak a pihenésről, kikapcsolódásról szól, ami most ránk is fér.
Sajnos a közeli nyomortelep miatt, másrészt hogy Kota Kinabalunak nincs is strandolásra alkalmas tengerpartja, nem lehet itt fürdeni. Akkor miért mégis ezt a helyet választottuk három éjszakára? Azért, mert a legnagyobb Gaya szigeten kívül még további négy sziget tartozik a Tanku Adul Rahman Marina Parkhoz, amelyeket viszont érdemes felfedezni. A Park Abdul szultán hetedik fiáról kapta a nevét, aki a független Malajzia első miniszterelnöke volt. Tunku négyszer nősült (kettő ebből titokban volt). Feleségei thai, angol, arab majd kínai szépségek voltak. Az öt sziget a négy feleségnek, és az úrnak állít emléket. A szigetek nevei a Gaya szigeten kívül: Sulug, Manukan, Sapi és Mamutik. A legutóbbi szinte csak egy focipálya méretű, de Manukannak legalább 1 km-es csodálatos homokos tengerpartja van.  Kota Kinabaluból lehetőség van kihajózni ezekre a szigetekre, és vagy egy szigeten tölteni az egész napot, vagy egyikről a másikra menni.

Mára azonban nem terveztünk semmi programot, hiszen már majdnem 5 óra volt, mire leszállt a gépünk. A repülőtér mindössze 10 perc autózásra volt a szállodától, így hamar meg is érkeztünk. Nagyon kedves volt a recepciós, mindennel kapcsolatban részletes útmutatást adott. Szobánk a 9. emeleten van, kilátással a 8. emeleten lévő úszómedencére, és a tengerre. Nagyon értékeltük azt a luxust, ami most is körülvett bennünket. Mivel 8-ig nyitva volt a medence, még lehetőségünk volt egy kis csobbanásra. Ha nem lett volna felhős az ég, akkor innen megcsodálhattuk volna a naplementét, de felhős volt. Úgy elment az idő, hogy mire vacsorázni indultunk már 10 óra körül volt, és úgy tűnt, a közelben már minden vacsorázóhely zárva volt, csak fiataloknak való bulizós, üvöltő zenés helyek voltak, ahol nem is lehetett volna enni. Elmentünk a másik irányba, ahol amikor jöttünk, a taxiból láttuk, hogy vannak vacsorázó helyek, ezek még nyitva is voltak, de valahogy nem éreztük jól magunkat. A nagyon alacsony színvonalú éttermek tulajdonosai, vendégei is (ruházatuk alapján) egyértelműen muszlim helyi lakosság volt, ami még nem lett volna annyira baj, de nem szeretem, ha egy helyen annyira erőszakosan akarnak vendéget fogni. Nem tudtunk úgy végigmenni, hogy jópáran körbe ne vettek volna, hogy hozzájuk menjünk enni. A kitett halakon és tengeri szörnyeken a jég már régen megolvadt, koszos, véres lében úszkáltak, és erőteljes bűz terjengett körülöttük. Az már biztos volt, hogy ilyen helyen nem akartunk vacsorázni. Legalább 10 étterem volt, de csak egyetlen fehér vendéget láttunk. Jobb híján visszatértünk a szállodába, de már ott is csak 10 percig volt nyitva az étterem, így gyorsan választottunk valami egyszerű, gyorsan elkészíthető vacsorát.