Sandakan közelében van több érdekes hely, amit mindenképpen meg akartunk nézni, ha már itt vagyunk, de úgy tűnt tömegközlekedéssel nem biztos, hogy mindet el tudtuk volna érni, illetve annyit időt veszítettünk volna, hogy nem tudtuk volna egy napba besűríteni. Gondolkodtunk az autóbérlés lehetőségén is, de végül is az interneten találtam rá a megoldásra. Több hozzászólásnál olvastam, hogy lehet sofőrrel együtt taxit bérelni egy egész vagy akár több napra is, viszonylag nem olyan drágán. Ezt a lehetőséget használtuk Sri Lankán is, és nagyon jó tapasztalatunk volt. Többen ajánlottak egy embert, aki nagyon megbízható és érdemes vele megállapodni. Mivel megvolt a neve és a telefonszáma is, felvettük vele a kapcsolatot, és még éppen ráért ezen a csütörtöki napon, így meg is állapodtunk vele.
Ígéretéhez híven 8,20-kor már ott állt a szálloda előtt, hogy felvegyen bennünket. Nagyon szimpatikus, kedves uriember, és nagyon jól beszéli az angolt. Minden csomagunkkal becuccoltunk a taxiba. Azt javasolta, először menjünk el a Sepilok Orángután Centerbe, ahol részt vehetünk a délelőtti etetésen.
A centert 1964-ben alapították 43 km2-en, hogy segítséget nyújtsanak a megárvult orángutánoknak. Ma kb. 60-80 állat él szabadon a területen, és kb. 25 bébit látnak el az „óvodákban”.
A center lehetőséget ad az orángutánok közeli megfigyelésére, szokásaikra. Az út az etetési területre vezet, ahol naponta kétszer, 10-kor és 3-kor etetik őket. A táplálék természetesen idevonzza a hosszúfarkú makákó majmokat is, akik elég sok bosszúságot okoznak a látogatóknak. Sokszor egészen közel jönnek az emberhez, de nem szabad velük szemkontaktust létesíteni, mert ezt agressziónak fogják fel, és ilyenkor támadhatnak.
Már 9 óra környékén megérkeztünk, megvettük a belépőjegyet, és először az óvodához mentünk. Mivel féltik őket, nehogy az emberektől valami fertőzést kapjanak, ők szabadon vannak, mi pedig egy épületben, és csak üvegen keresztül nézhettük őket.
Két nagyon aranyos orángután ette a banánokat éppen az etető platformon,
majd amikor már jól laktak játszadtak vagy ugráltak, tornásztak a köteleken.
Egyszer az egyik adott egy pofont a másiknak, és ezzel elkezdődött a bunyó. Olyanok voltak, mint két gyerek. Látszott, hogy nem komolyan bántják egymást, csak játszanak. Aztán sajnos elmentek a távolabbi kötelekre, fákra ugrálni, hintázni, és így már nem nagyon láttuk őket. Fogtunk magunkat, és mi is elindultunk az etető állomás felé, hiszen tudtuk, hogy már korábban is oda érkezhetnek az orángutánok.
Ahogy sétáltunk a pallókon megpillantottuk egy vörös szőrű felnőtt orángutánt, aki szintén ott sétálgatott. Az őrök próbálták a látogatókat távol tartani tőle, de azért sikerült nagyon sok jó fotót készíteni róla.
Egy idő után felugrott a korlátra, és vagy ott sétált, vagy ott ücsörgött és nézegette az embereket.
Egyáltalán nem látszott veszélyesnek, vagy agresszívnak, de azért az őrök figyeltek, hogy ne menjen túl közel hozzá senki.
Nyugodtan lehetett vele fényképet készíteni, nem zavartatta magát.
Egy idő után aztán jött valaki, és nagyon erőszakos módon megragadta a "kezét", lerángatta a korlátról, és elsétált vele, és visszavitte a "helyére". Egy kicsit furcsának találtuk, hogy ilyen durván bánt vele, amikor semmit sem csinált, csak békésen üldögélt, de azért ők biztosan jobban ismerik őket, és nyilván nem akarták a látogatókat semmilyen veszélynek kitenni.
Közben már az etető helyen voltunk, ahol ki voltak rakva a banánok, hosszú zöldbabok és egyéb zöldségek.
Kb 3-4 orágután eszegetett, közben hihetetlen tornamutatványokat végezve a köteleken. Fejjel lefele lógtak, közben felvették a földről a banánt, cukornádat, és úgy ettek.
A banánt egy mozdulattal kinyitják, aztán szájukkal kiveszik a banánt a héjából.
Végtagjaik nagyon hosszúak, emiatt olyan ügyesek, ugyanakkor egyben olyan furcsán néznek ki. Nagy hím most nem volt köztük.
10.30-at beszéltünk meg Arshaddal, hogy addigra visszamegyünk a kijárathoz, így ideje volt indulnunk. De azért kifelé menet megint útbaejtettük az óvodát, ahol most hárman eszegettek és játszottak.
Az egyik éppen egy fellógatott autógumiba bújt bele, és úgy hintázott. Kb 5 percet nézegettük őket, aztán már tényleg indulnunk kellett kifelé.
Nagyon jó volt beülni a légkondis autóba, mert mint eddig mindig, ma is nagyon meleg volt.
Most a legtávolabbi Labuk Bay Proboscis Monkey Sanctuary felé vettük az irányt. A menedékhely a Samawang falu közelében található és nagyon mulatságos és felejthetetlen élmény látni a fiatal és felnőtt nagyorrú, nagyhasú majmokat, amint egyik ágról a másikra ugrálnak, vagy a földön a négy lábukon sétálnak.
A helyiek viccesen holland férfinak nevezik őket, mert állítólag a bevándorolt hollandoknak volt nagy orruk és nagy sörhasuk. Egyébként semmi tudományos magyarázat nincs arra, hogy miért van szükségük a nagy orrukra (egyébként csak a hímeknek nagy), de minél nagyobb orra van egy hímnek, a nőstények annál jobban szeretik. A világon egyedül Borneón, és azon belül is nem az egész szigeten találhatók ezek a majmok. Erdei lakók, leginkább a nagy folyók melletti mocsaras, ingoványos erdőket kedvelik (mint pl. a Kinabatangan folyó környékét, ahol nagyon sokat láttunk szabadon élni). Ezen a 6 km2-es magánkézben lévő területen kb. 300 vad nagyorrú majom él.
Ígéretéhez híven 8,20-kor már ott állt a szálloda előtt, hogy felvegyen bennünket. Nagyon szimpatikus, kedves uriember, és nagyon jól beszéli az angolt. Minden csomagunkkal becuccoltunk a taxiba. Azt javasolta, először menjünk el a Sepilok Orángután Centerbe, ahol részt vehetünk a délelőtti etetésen.
A center lehetőséget ad az orángutánok közeli megfigyelésére, szokásaikra. Az út az etetési területre vezet, ahol naponta kétszer, 10-kor és 3-kor etetik őket. A táplálék természetesen idevonzza a hosszúfarkú makákó majmokat is, akik elég sok bosszúságot okoznak a látogatóknak. Sokszor egészen közel jönnek az emberhez, de nem szabad velük szemkontaktust létesíteni, mert ezt agressziónak fogják fel, és ilyenkor támadhatnak.
Már 9 óra környékén megérkeztünk, megvettük a belépőjegyet, és először az óvodához mentünk. Mivel féltik őket, nehogy az emberektől valami fertőzést kapjanak, ők szabadon vannak, mi pedig egy épületben, és csak üvegen keresztül nézhettük őket.
Két nagyon aranyos orángután ette a banánokat éppen az etető platformon,
majd amikor már jól laktak játszadtak vagy ugráltak, tornásztak a köteleken.
Ahogy sétáltunk a pallókon megpillantottuk egy vörös szőrű felnőtt orángutánt, aki szintén ott sétálgatott. Az őrök próbálták a látogatókat távol tartani tőle, de azért sikerült nagyon sok jó fotót készíteni róla.
Egy idő után felugrott a korlátra, és vagy ott sétált, vagy ott ücsörgött és nézegette az embereket.
Egyáltalán nem látszott veszélyesnek, vagy agresszívnak, de azért az őrök figyeltek, hogy ne menjen túl közel hozzá senki.
Nyugodtan lehetett vele fényképet készíteni, nem zavartatta magát.
Közben már az etető helyen voltunk, ahol ki voltak rakva a banánok, hosszú zöldbabok és egyéb zöldségek.
Kb 3-4 orágután eszegetett, közben hihetetlen tornamutatványokat végezve a köteleken. Fejjel lefele lógtak, közben felvették a földről a banánt, cukornádat, és úgy ettek.
A banánt egy mozdulattal kinyitják, aztán szájukkal kiveszik a banánt a héjából.
10.30-at beszéltünk meg Arshaddal, hogy addigra visszamegyünk a kijárathoz, így ideje volt indulnunk. De azért kifelé menet megint útbaejtettük az óvodát, ahol most hárman eszegettek és játszottak.
Az egyik éppen egy fellógatott autógumiba bújt bele, és úgy hintázott. Kb 5 percet nézegettük őket, aztán már tényleg indulnunk kellett kifelé.
Most a legtávolabbi Labuk Bay Proboscis Monkey Sanctuary felé vettük az irányt. A menedékhely a Samawang falu közelében található és nagyon mulatságos és felejthetetlen élmény látni a fiatal és felnőtt nagyorrú, nagyhasú majmokat, amint egyik ágról a másikra ugrálnak, vagy a földön a négy lábukon sétálnak.
A helyiek viccesen holland férfinak nevezik őket, mert állítólag a bevándorolt hollandoknak volt nagy orruk és nagy sörhasuk. Egyébként semmi tudományos magyarázat nincs arra, hogy miért van szükségük a nagy orrukra (egyébként csak a hímeknek nagy), de minél nagyobb orra van egy hímnek, a nőstények annál jobban szeretik. A világon egyedül Borneón, és azon belül is nem az egész szigeten találhatók ezek a majmok. Erdei lakók, leginkább a nagy folyók melletti mocsaras, ingoványos erdőket kedvelik (mint pl. a Kinabatangan folyó környékét, ahol nagyon sokat láttunk szabadon élni). Ezen a 6 km2-es magánkézben lévő területen kb. 300 vad nagyorrú majom él.
Két etetési hely van, az egyiken a reggeli etetés 9,30-kor, a másikon 11,30-kor van. Pont jó időben érkeztünk a második etetésre. Megvettük a jegyet és odasétáltunk az etetési helyhez. Igaz, hogy még nem volt semmi étel kitéve, de a majmok már a közelben voltak, és várták az élelmet. Néha erőszakosak voltak egymással, az erősebb elzavarta a másikat.
A gondozók különféle hangokat adtak ki, próbálták a közelben lévő szarvascsőrű madarakat hívni, mert őket is szokták etetni. Egy ágra banán falatokat raktak ki, amire aztán 3 szép madár meg is érkezett.
A gondozó dobálta nekik a falatokat, amit rögtében kaptak el. Amikor őket már megetették, a nagyorrú majmok következtek. Nagyon szeretik a palacsintát és az uborkát, így ez volt a menű. Érdekes módon, bár a közelben voltak, hiába rakott ki táplálékot a gondozó, és próbált zörögni a tállal, valahogy nem akartak jönni.
Aztán egyszer csak megindultak, és egyesével ugráltak fel a dobogóra. Volt, hogy egyszer-egyszer lelökték egymást, de azért csak megfértek egymással, és eszegetni kezdtek.
A hím egyedek állandóan „készenlétben állnak” és férfiasságukat egyáltalán nem szégyellik mutogatni. Sőt! A domináns hímnek legalább 8 felesége van, a többi hím egyed férfiassága mutogatásával próbálja elcsábítani a hölgyeket. Amikor már jóllaktak, lehasaltak egy kis medence mellé, és ittak.
De utána is a környéken maradtak és szórakoztattak bennünket.
Nemsokára megjelentek közöttük a „silver leaf” majmok is (talán ezüst langurnak mondják őket magyarul). Nagyon aranyosan néznek ki ők is, és nagyon szelídek.
Ők nem az etető platformon kapták a táplálékukat, a hosszú zöldbabot, hanem mindegyik kézbe kapta a gondozótól, és a látogatók között a földön, vagy a korláton falatoztak.
Amikor egy-egy darabot leejtettek, és valamelyiknek visszaadtam, annyira gyengéden vette el tőlem, véletlenül sem karmolta meg a kezem, pedig elég nagy karmai vannak.
Míg a felnőtteknek ezüstös szürke a színűk, addig a kicsinyek vörösesbarnák. Próbáltam felfedezni egy kicsit közöttük, és találtam is egy anyát, aki a hasán vitte kicsinyét.
Amikor leült, a kicsi kiszabadult a szorításból, és nagyon jópofa volt, ahogy esetlenül ugrált. De egyre magabiztosabbá vált, és egyre ügyesebben ugrált, vagy éppen játszott az anyja farkával.
Aztán meglátott egy műanyag sámlit, aztán elkezdődött a móka. Egy másik fiatal, de nála egy kicsit idősebb majommal (6 hónap után szürkül be a bundájuk, tehát a másik már idősebb volt tőle) el kezdtek játszani. Nagyon mulatságosak voltak, hol az egyik lökte le a másikat, hol fordítva.
Az egy óra nagyon hamar elszállt, ideje volt visszaindulni. Szerencsére az idegesítő makákó majmok ezúttal sem jelentek meg. Egyáltalán nem hiányoltuk őket, mert ők azok, akik szemtelenül mindent el akarnak lopni tőled, legyen az a kajád vagy éppen a napszemüveged.
Nem időztünk tovább, mert sok mindent akartunk még csinálni. Visszaültünk az autóba, és hamarosan megérkeztünk a Bornean Sun Bear centerbe. Ezen a területen az úgynevezett napmedvéket láthattuk, ezeket a szeretnivaló, nagyon aranyos bocsokat. Mellkasukon egy sárga „előke” virít, ami tényleg a napra emlékeztet. Ez a világon a legkisebb maci, max. 1,2-1,5 m hosszú, 70 cm magas és súlya 27-80 kg között ingadozik. Mindent megesznek a méztől a banánig, de hosszú nyelvük elárulja, hogy kedvencük a termesz és a hangya. Igaz, hogy kicsik, és nagyon szeretnivaló jámbor képük van, de mégis nagyon agresszívak. Még a leopárdok, tigrisek, óriáskígyók is elfutnak előlük. Az ember sincs biztonságba tőlük, akire ok nélkül is rátámadhatnak.
Sajnos az ember is bántja őket. Kínában halomra gyilkolják őket az epéjükért, vagy fogságban tartják őket, hogy az epéjüket időnként lecsapolják. A medveepe olyan a kínai orvoslásban, mint Európában az aszpirin, mindenre jó.
Általában a fán vannak, a földön elég csámpásan járnak. Az utódok 2-3 grammosak, 3 éves korukra érik el felnőttkorukat, addig anyjukkal maradnak. A maláj kormány nagyon védi őket.
A center 2014-ben nyitotta kapuit, hogy a megárvult állatokat gondozzák, próbálják őket tanítani, hogy ha visszatérnek a vadonba, tudják megvédeni, tudják ellátni magukat. Jelen pillanatban kb. 42 állat él a területen.
Megérkezve egy korláttal körülvett folyosón haladtunk a látogatóközpont felé, és már útközben is táblákon kaptunk információkat a macikról, vagy figyelmeztetést, felszólítást a viselkedéssel kapcsolatban. A központban egy videót lehetett végignézni a napmedvék életéről. Egy kicsit belepillantottunk, de inkább valóságban akartuk látni őket. Innen a megfigyelő helyekre haladhattunk tovább, ami egy megemelt terület, ahonnan biztonságban lehet nézni őket.
Megérkezve rögtön egy maci családot láttunk (talán egy mamát három boccsal), de sajnos elég messze voltak, nem volt könnyű lefotózni őket.
Mivel az egész maci fekete, csak az orruk, meg a mellkasukon lévő napsugár világos, a távolban legtöbbször csak egy sötét foltnak látszottak.
A bocsok játszottak egymással, hemperegtek. Tovább sátáltunk, próbáltunk még több macit felfedezni.
Találtunk egyet, ami nagyon elfoglalt volt azzal, hogy valamit kiásson a föld alól. Amikor sikerült, megtörte és jóízűen falatozott.
Rájöttünk, hogy egy kókuszdió volt, amit talált, és nagyon ügyesen fel tudta törni. Ezen a területen nincs etetési idő, így nem sok esély volt, hogy egészen közelről láthattuk volna őket. Sajnos a másik megfigyelő helyre nem tudtunk elmenni, mert valami hatalmas ág ráesett az útra, és le volt zárva.
Nem láttunk egy macit sem, aki fára mászott volna, vagy a fán lett volna, mindegyik a földön volt.
Ha nem is sokat, de egy pár medvét azért láthattunk, úgyhogy ide is érdemes volt ellátogatni.
Végül is a Vilmos fényképezőgépével készített képek egészen jól sikerültek, még ha messze is voltak a medvék.
Arshad ezután elvitt bennünket egy közeli, nagyon hangulatos étterembe, csodás kilátással, nagyon szép környezetben.
Nemcsak étterem, hanem szálláshely is volt, biztosan nagyon kellemes lehet egy ilyen környezetben eltölteni egy pár éjszakát. Nagyon megbízató helynek tűnt a túristák számára is, így bátran rendeltünk a helyi ételek közül.
Egy óránk volt az ebédre, ennyi idő alatt végeztünk is.
Mivel a Sepiok Orángután Center is itt volt a közelben, Arshad javasolta, hogy a délutáni etetésen is vegyünk részt.
Három órától volt a délutáni etetés, most is egy kicsit előbb érkeztünk ide. Alighogy elindultunk az etetőhely felé, hallottuk, hogy egy nagy hím már ott várja a látogatókat. Szaporáztuk a lépéseinket, nehogy elmenjen mire odaérünk, de kár volt a sietség, mert ez a hatalmas hím orángután olyan lusta volt, hogy kétszer meggondolta, mielőtt egyszer megmozdult volna.
Még egy nőstény volt az etető helyen, aki úgy látszott nem félt tőle, hanem sokszor még incselkedett is vele.
Lehet, hogy ő volt a kiválasztott partner, azért volt olyan bátor, de az tény, hogy amíg ez a nagy hím ott tartózkodott, senki más nem mert a közelbe jönni. Nem tudtam feltételezni erről a megtermett, elhízott orángutánról, hogy kötelet tudna mászni, még az is kérdéses volt számomra, hogyan jutott fel az emelvényre.
Csak egymás után ette a nagy fürt banánokat, és bár a nőstény mindent megtett, hogy felkeltse a figyelmét, csak néha mozdult meg.
Egyszer megkísérelte a kötelet, de csak addig jutott el, hogy két mellső lábával megfogta, aztán ott nyújtozkodott egy darabig. Végül csak megelégelte az evést, feltápászkodott, aztán valahogy lemászott a lépcsőn, és eltűnt az erdőben.
Csak erre vártak a közelben bújkálón makákó majmok. Mint a haramiák, rögtön az etetőhelyre ugráltak, és próbáltak minél előbb felfalni minden maradékot. Még egymással szemben is nagyon irigyek voltak, próbálták egymást lelökni, vagy elveni egymástól az ennivalót. Úgy tűnt, ennyi volt, ma már több orángutánt itt nem lehet látni,
így még volt annyi időnk, hogy újból beugorjunk az óvodába. Ketten, hárman most is ott voltak, eszegettek, játszottak. 4 órakor zárt a center, és úgy tűnt nagyon komolyan vették, vagy már ők is menni akartak haza, mert azonnal küldtek bennünket kifelé.
Útközben megint találkoztunk egy orángutánnal a korláton, de most nagyon szigorúak voltak, egy-két felvételt tudtam csak csinálni, és már "zavartak" is bennünket kifelé.
Már csak egy program volt hátra, a Rainforest Discovery Center, ahova negyed 5 környékén meg is érkeztünk.
Nagyon jó, hogy ide Arshad is bejött velünk, mert neki volt megfelelő helyismerete, tudta, hogy merre menjünk, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt a legtöbbet tudjuk kihozni belőle. A látogató központ és a mellette lévő botanikus kert csak 5-ig volt nyitva, így szaporáztuk a lépéseinket, hogy végezzünk vele. De azért végignéztük a képeken a sok-sok madarat, és próbáltuk beazonosítani, melyek azok, amiket láttunk belőlük.
Utána végigsétáltunk a botanikus kerten, amit elsősorban a gyerekek számára használnak, hogy tanítsák őket a tropikus élővilágról.
Nagyon sok szép virágot, növényt láttunk, jó sok fotót készítettem róluk.
Éppen 5 órára végeztünk a kerttel, hihetetlen volt az időzítés.
Ezután sétáltunk a tó mellett, majd az erdőben folytattuk az utat.
Több érdekes növényre, fára felhívta a figyelmünket és nagyon érdekes volt látni a fák törzsén felkúszó, teljesen rátapadó növényeket.
Ezután megérkeztünk a "canopy walk"-hoz, ami teljesen más volt, mint Muluban. Ezek a 25 m magasan levő „lombkorona sétányok” 347 méter hosszúak, és lehetőséget adnak a növények, madarak és egyéb állatok megfigyelésére.
Itt teljesen stabil volt, nem ingadozott, nyugodtan lehetett sétálni, megállni rajta, nézegetni a növényeket. Hihetetlen magas fák voltak, videót kellett készíteni, hogy az alljától a tetejéig látassuk őket. Állatokat nem nagyon láttunk, néha röppent fel egy-egy madár.
Aztán egyszer csak megindultak, és egyesével ugráltak fel a dobogóra. Volt, hogy egyszer-egyszer lelökték egymást, de azért csak megfértek egymással, és eszegetni kezdtek.
A hím egyedek állandóan „készenlétben állnak” és férfiasságukat egyáltalán nem szégyellik mutogatni. Sőt! A domináns hímnek legalább 8 felesége van, a többi hím egyed férfiassága mutogatásával próbálja elcsábítani a hölgyeket. Amikor már jóllaktak, lehasaltak egy kis medence mellé, és ittak.
De utána is a környéken maradtak és szórakoztattak bennünket.
Nemsokára megjelentek közöttük a „silver leaf” majmok is (talán ezüst langurnak mondják őket magyarul). Nagyon aranyosan néznek ki ők is, és nagyon szelídek.
Amikor egy-egy darabot leejtettek, és valamelyiknek visszaadtam, annyira gyengéden vette el tőlem, véletlenül sem karmolta meg a kezem, pedig elég nagy karmai vannak.
Míg a felnőtteknek ezüstös szürke a színűk, addig a kicsinyek vörösesbarnák. Próbáltam felfedezni egy kicsit közöttük, és találtam is egy anyát, aki a hasán vitte kicsinyét.
Amikor leült, a kicsi kiszabadult a szorításból, és nagyon jópofa volt, ahogy esetlenül ugrált. De egyre magabiztosabbá vált, és egyre ügyesebben ugrált, vagy éppen játszott az anyja farkával.
Az egy óra nagyon hamar elszállt, ideje volt visszaindulni. Szerencsére az idegesítő makákó majmok ezúttal sem jelentek meg. Egyáltalán nem hiányoltuk őket, mert ők azok, akik szemtelenül mindent el akarnak lopni tőled, legyen az a kajád vagy éppen a napszemüveged.
Nem időztünk tovább, mert sok mindent akartunk még csinálni. Visszaültünk az autóba, és hamarosan megérkeztünk a Bornean Sun Bear centerbe. Ezen a területen az úgynevezett napmedvéket láthattuk, ezeket a szeretnivaló, nagyon aranyos bocsokat. Mellkasukon egy sárga „előke” virít, ami tényleg a napra emlékeztet. Ez a világon a legkisebb maci, max. 1,2-1,5 m hosszú, 70 cm magas és súlya 27-80 kg között ingadozik. Mindent megesznek a méztől a banánig, de hosszú nyelvük elárulja, hogy kedvencük a termesz és a hangya. Igaz, hogy kicsik, és nagyon szeretnivaló jámbor képük van, de mégis nagyon agresszívak. Még a leopárdok, tigrisek, óriáskígyók is elfutnak előlük. Az ember sincs biztonságba tőlük, akire ok nélkül is rátámadhatnak.
Sajnos az ember is bántja őket. Kínában halomra gyilkolják őket az epéjükért, vagy fogságban tartják őket, hogy az epéjüket időnként lecsapolják. A medveepe olyan a kínai orvoslásban, mint Európában az aszpirin, mindenre jó.
Általában a fán vannak, a földön elég csámpásan járnak. Az utódok 2-3 grammosak, 3 éves korukra érik el felnőttkorukat, addig anyjukkal maradnak. A maláj kormány nagyon védi őket.
A center 2014-ben nyitotta kapuit, hogy a megárvult állatokat gondozzák, próbálják őket tanítani, hogy ha visszatérnek a vadonba, tudják megvédeni, tudják ellátni magukat. Jelen pillanatban kb. 42 állat él a területen.
Megérkezve egy korláttal körülvett folyosón haladtunk a látogatóközpont felé, és már útközben is táblákon kaptunk információkat a macikról, vagy figyelmeztetést, felszólítást a viselkedéssel kapcsolatban. A központban egy videót lehetett végignézni a napmedvék életéről. Egy kicsit belepillantottunk, de inkább valóságban akartuk látni őket. Innen a megfigyelő helyekre haladhattunk tovább, ami egy megemelt terület, ahonnan biztonságban lehet nézni őket.
Megérkezve rögtön egy maci családot láttunk (talán egy mamát három boccsal), de sajnos elég messze voltak, nem volt könnyű lefotózni őket.
Mivel az egész maci fekete, csak az orruk, meg a mellkasukon lévő napsugár világos, a távolban legtöbbször csak egy sötét foltnak látszottak.
A bocsok játszottak egymással, hemperegtek. Tovább sátáltunk, próbáltunk még több macit felfedezni.
Találtunk egyet, ami nagyon elfoglalt volt azzal, hogy valamit kiásson a föld alól. Amikor sikerült, megtörte és jóízűen falatozott.
Rájöttünk, hogy egy kókuszdió volt, amit talált, és nagyon ügyesen fel tudta törni. Ezen a területen nincs etetési idő, így nem sok esély volt, hogy egészen közelről láthattuk volna őket. Sajnos a másik megfigyelő helyre nem tudtunk elmenni, mert valami hatalmas ág ráesett az útra, és le volt zárva.
Nem láttunk egy macit sem, aki fára mászott volna, vagy a fán lett volna, mindegyik a földön volt.
Ha nem is sokat, de egy pár medvét azért láthattunk, úgyhogy ide is érdemes volt ellátogatni.
Végül is a Vilmos fényképezőgépével készített képek egészen jól sikerültek, még ha messze is voltak a medvék.
Arshad ezután elvitt bennünket egy közeli, nagyon hangulatos étterembe, csodás kilátással, nagyon szép környezetben.
Nemcsak étterem, hanem szálláshely is volt, biztosan nagyon kellemes lehet egy ilyen környezetben eltölteni egy pár éjszakát. Nagyon megbízató helynek tűnt a túristák számára is, így bátran rendeltünk a helyi ételek közül.
Egy óránk volt az ebédre, ennyi idő alatt végeztünk is.
Mivel a Sepiok Orángután Center is itt volt a közelben, Arshad javasolta, hogy a délutáni etetésen is vegyünk részt.
Még egy nőstény volt az etető helyen, aki úgy látszott nem félt tőle, hanem sokszor még incselkedett is vele.
Csak egymás után ette a nagy fürt banánokat, és bár a nőstény mindent megtett, hogy felkeltse a figyelmét, csak néha mozdult meg.
Egyszer megkísérelte a kötelet, de csak addig jutott el, hogy két mellső lábával megfogta, aztán ott nyújtozkodott egy darabig. Végül csak megelégelte az evést, feltápászkodott, aztán valahogy lemászott a lépcsőn, és eltűnt az erdőben.
így még volt annyi időnk, hogy újból beugorjunk az óvodába. Ketten, hárman most is ott voltak, eszegettek, játszottak. 4 órakor zárt a center, és úgy tűnt nagyon komolyan vették, vagy már ők is menni akartak haza, mert azonnal küldtek bennünket kifelé.
Útközben megint találkoztunk egy orángutánnal a korláton, de most nagyon szigorúak voltak, egy-két felvételt tudtam csak csinálni, és már "zavartak" is bennünket kifelé.
Több érdekes növényre, fára felhívta a figyelmünket és nagyon érdekes volt látni a fák törzsén felkúszó, teljesen rátapadó növényeket.
A séta közben voltak tornyok, ahová fel lehetett mászni, de Arshad javaslatára nem most másztunk fel mindegyikre, volt amelyikre később, sötétedés közelében akartunk visszamenni.
De azért az egyikre felmentünk, ahonnan még jobb kilátás nyílt körbe.
Most még újból visszatértünk a földre, egy kis kötélhídon átmentünk a tavon, és újból visszatértünk az erdőbe, hogy megtaláljuk a környék legrégebbi, 1000 évesnek mondott fáját. Ez egy "belian" fa (nem tudom magyarul), aminek korát abból a tényből saccolják meg, hogy milyen keveset nő ez a fa egy év alatt, és milyen magas most.
Most már szürkülni kezdett, így visszatértünk a magasban lévő sétányhoz, felmásztunk a toronyba. 
Egy szarvascsőrű madarat sikerült a távolban a lombok között felfedezni,
Vilmos egész jó képeket tudott készíteni róla, amint ette a bogyókat. Igazából azért jöttünk vissza a toronyhoz, mert a környéken vannak repülő mókusok, amik sötétedés után repülnek ki a fészkükből. Az egyik fára nagyon jól rá tudtunk látni, ahonnan Arshad szerint már többször repültek ki ilyen mókusok. Már ott vártunk egy ideje, amikor jött egy csoport, akik ilyen éjszakai, "mókus megfigyelő" programon voltak. Egyébként bármerre mentünk, Arshad mindenkit ismert, természetesen ennek a csoportnak a vezetőjét is ismerte, aki mondta, hogy itt most nem fog mókus jönni, hiába várunk. Így mi is a csoporthoz szegődtünk, és egy másik helyre mentünk. Egy idő után kiderült, ott sem lesz most ilyen mókus, tovább mentünk egy harmadik helyre.
Ott a magasban a fa törzsén lámpáik segítségével felfedeztek egy mókust, aki már felébredt, és mozgolódott, készült a kirepülésre. Sajnos olyan gyorsan történt mindez, hogy mire felocsódtunk, már el is repült. Mondták, hogy ezen a fán már nincs több mókus, úgyhogy gyorsan még visszamentünk az "eredeti" fánkhoz, hátha mégis onnan is kirepülne egy. De sajnos nem. Mikor már teljesen besötétedett, nem volt értelme tovább várni, eljöttünk.
Ezzel ezt a nagyon gazdag, sok-sok élménnyel teli napnak a végére értünk.
Mr Arshad még kivitt bennünket a repülőtérre, és elbúcsúztunk tőle, és Sandakantól. Gondoltuk, miközben majd várakozunk bekapunk valamit vacsorára, de mikor átjutottunk a biztonsági vizsgálaton, már semmi kajálási lehetőség nem volt. Így lecsúsztunk a mai vacsoráról, de végül is nem is voltunk annyira éhesek, egy kis nasival is beértük. Járatunk 21.10 helyett valamivel később indult, de nem volt vészes. Már egészen megszoktuk ezeket a kis gépeket, de arra még nem jöttünk rá, hogy mi a logika abban, hogy időnként van útlevél vizsgálat, időnként nincs, amikor országon belül egyik helyről a másikra megyünk.
Újból visszatértünk Kota Kinabaluba, de most egy másik szállásra, a Diamond Inn-be mentünk. Ha nem is volt annyira luxus szállás, mint a Mariott, azért ezzel is nagyon elégedettek voltunk, bár egy kicsit zajosnak tűnt.
De azért az egyikre felmentünk, ahonnan még jobb kilátás nyílt körbe.
Egy szarvascsőrű madarat sikerült a távolban a lombok között felfedezni,
Ezzel ezt a nagyon gazdag, sok-sok élménnyel teli napnak a végére értünk.
Újból visszatértünk Kota Kinabaluba, de most egy másik szállásra, a Diamond Inn-be mentünk. Ha nem is volt annyira luxus szállás, mint a Mariott, azért ezzel is nagyon elégedettek voltunk, bár egy kicsit zajosnak tűnt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése