3 napos túra első nap: Wind és Clearwater cave, gyalogtúra a Camp 5-hoz

Lakosztályunk kívülről

Reggel első dolgunk volt meggyőződni, hogy elállt-e az eső, és örömmel láttuk, hogy gyönyörűen sütött a nap. Persze a hatalmas eső miatt még párásabb volt az idő, de most ez volt a legkevesebb, amivel foglalkoztunk.

Sajnos a hátizsákos utazás állandó pakolásról szól,

de még este próbáltunk mindent összekészíteni a 3 napra, és a kisebb hátizsákba tenni, és igyekezünk semmi fontosat nem elfelejteni (napkenőcs, szúnyogriasztó, napszemüveg, fürdőruha, törülköző, lepedő, pokróc, párna, tisztálkodási szerek, fejlámpa, gyógyszerek, kaják, innivaló, csak, hogy a legfontosabbakat említsem. Persze a hátizsákom nyomott vagy 8 kilót, és ma ezt egész nap cipelni kellett magunkkal. A maradékot cuccot pedig próbáltuk begyömöszölni a nagyobb hátiztsákokba, hogy majd  a nemzeti park központjában hagyhassuk.

Próbáltunk kiadós, kalóriadús reggelivel kezdeni a napot, és rendeltünk egy előre elkészített becsomagolt ebédet is. Örültünk, hogy itt volt megszokott, szendvicsből álló ebéd, mert a nemzeti park központjában, csak főtt rizs, vagy tészta lett volna valami hússal meg zöldséggel, amit előre megfőznek, és hidegen fogyasztottuk volna el. Hát erre nem vágytunk, azt sem tudom mennyire lett volna biztonságos, nem romlott volna-e meg ebben a nagy melegben.

Mikor mindennel készen voltunk, kicsekkeltünk, és vártunk, hogy a hotel busza elvigyen bennünket a Nemzeti Parkhoz. Rövid autózás után meg is érkeztünk, a nagy hátizsákokat betettük egy tárolóba, elintéztük a bürokratikus formaságokat (szerencsére a nevünk a listán volt, nem felejtkeztek el rólunk), megrendeltük a moszkító hálót, amit majd a szálláson kapunk meg, és vártunk az indulásra. Lehetett volna, pokrócot és törülközőt is bérelni, de inkább lepedőt, törülközőt otthonról hoztunk, pokrócot pedig a repülőről. Újból tájékoztattak a tudnivalókról, a programról, a veszélyekről, különös tekintettel a holnapi hegymászással kapcsolatban.
9,15-kor elindultunk egy nagyobb csoporttal (voltak, akik csak a barlangokba jöttek velünk), és több kisebb ladikba ültünk be. Mi egy francia sráccal voltunk, aki szintén a 3 napos túrára csatlakozott. Mai napon még nagyon könnyű dolgunk volt. A hosszú csónakokkal a dzsungelen keresztül folyó Melinau folyón  haladtunk. A folyó annyira sekély volt a száraz évszak miatt, hogy időnként a csónak feneke leért a kövekhez, úgyhogy a hajó orrában ülő fiú egy nagy bottal próbált segíteni, hogy tovább jussunk.

Ha nem sikerült, ki kellett szállni a csónakból, megvárni, míg mélyebb vízhez tudták tolni, aztán újból beszállhattunk. Az olcsó gumi cipőinknek itt is nagyon jó hasznát vettük, mert a folyó medre nagyon köves volt, nem lehetett volna benne mezítláb menni. Bár bekentünk magunkat szúnyogriasztóval, de egyelőre nem voltak bogarak. Inkább napkenőcsre volt szükségünk, mert ahol nem voltunk árnyékban, hihetetlen erővel tűzött ránk a nap.

Az első megálló helyünk egy kis település, Batu Bungan volt, ahol egy piacon árulták a helyiek a saját készítésű ajándéktárgyaikat. Meglepődtünk, hogy szinte minden árusnál voltak bibliaversekkel, egyéb keresztény gondolatokkal ellátott termékek, volt akinek még a polóján is bibliai idézet volt. Beszélgetni nem tudtunk velük, mert nem tudtak angolul, de a vezetőtől megtudtuk, hogy itt csak keresztények laknak, nincsenek muszlimok vagy más vallásúak közöttük.

A területen volt néhány úgynevezett  "Longhouse" (hosszú ház), amiket a kormány építtetett  a nomád a törzseknek, hogy letelepedésre bírja őket.
A következő állomás, ahol megálltunk, a Wind barlang volt. Nevét a kellemes, hűs szellőről kapta, ami fújdogál a barlang folyosóin, termein keresztül.

Az egyik leghíresebb terme a katedrális jellegű King’s Chamber, telve álomszerű cseppkő erdővel, oszlopokkal. Ha az ember egy kicsit tovább nézett egy cseppkövet, egy idő után biztosan látott benne valami formát, alakot.

Még a királyt és királynét is megtaláltuk. Itt is nagyon szépek voltak a cseppkövek. Ezek a barlangok nincsenek annyira mélyen, így egyáltalán nincs hűvös bennük, még bent is melegünk volt. A Wind barlangból egy 6 órás út vezetett volna (ebből 2 óra vízben) a következő barlanghoz, a Clearwater Cave-hez, de ez már csak kifejezett barlangászok számára járható út,

így mi újból csónakba szálltunk, és inkább kerülő uton jutottunk oda. Ez a barlang a lépcsőkről szól, már a bejárathoz 200 lépcső vezetett fel, ami még jobban megizzasztott bennünket.

A barlang oldalán látható egy olyan növény, ami egyedül csak ebben a barlangban található,

míg van egy másik növény, ami kicsit több helyen, de csak Muluban fedezhető fel. Ez a barlang is hatalmas, eddig legalább 200 km-nyi folyosót fedeztek fel, (természetesen mi nem láttunk ennyit belőle).

A barlang falán látható öblös bemélyedésekből látható, hogyan formálta a víz alatti folyó a barlangot.

Miután végeztünk a barlangokkal, elváltunk azoktól, akiknek csak a barlanglátogatás volt a programjukban, nekik lehetőségük volt belecsobbanni a hűs vízbe, mi pedig újból visszaszálltunk a csónakokba és továbbmentünk Kuala Litutba, ahonnan már gyalog kellett továbbmenni.

Egy 9 km-es túra állt előttünk, hogy eljussunk a Camp 5-be, ahol a szállásunk volt. A túra nem volt nehéz, de nehezítette a párás hőség. Mivel tudtuk, hogy a dzsungelben piócákra számíthatunk, sokat nézgelődtem, hogy vegyünk-e úgynevezett „pióca zoknit”.

Elég drágának tűnt ahhoz, hogy csak egy-két alkalommal fogjuk használni, így inkább egy másik megoldás mellett döntöttem. Találtam olyan sprayt, amit a ruhára fújva meggától minden szúnyogot, piócát és már vérszívó állatot, hogy a ruhánkon landoljon. Ha mégis ezt megtenné, holtan fog a porba hullani – legalábbis a leírás szerint.

Vilmos nem kívánta az ő ruháit lekezelni ezzel, így csak az enyéim közül fújtam be  még indulás előtt azokat, amiket tudtam, hogy ilyen helyen fogok viselni. Múltkor a Bako Nemzeti Parkban teszteltem a szúnyogok ellen (ahol végül is nemigen voltak szúnyogok), most kiderült mennyire volt hatásos piócák ellen. Az út legtöbbször teljesen egyenes volt,

kétszer kellett egy elég rozoga kötélhídon átkelni.

Időnként itt is lehetőségem volt bevizezni a fejfedőmet és a kis törülközőmet, hogy egy kis hűst adjanak (nem túl sokáig).

Nagyon meleg volt, egy idő után pióca veszély ide vagy oda, legalább felgyűrtük a hosszú újjú ingeink újját. Nagyon izzadtunk, pedig többnyire a árnyékos erdőben sétáltunk. Egy idő után elkövettem egy hibát. Már annyira izzadtam, hogy a hasamon egy kis szellőzés miatt kigomboltam az ingemet, és ott természetesen nem voltam bekenve riasztóval.

Az eső közben elkezdett esni, és mivel úgyis már vizesek voltunk az izzadtságtól, és továbbra is meleg volt, nem vettük fel az esőkabátjainkat. Egyszer egy kis csípés félét éreztem a hasam táján, megnéztem, de nem láttam semmit. Kicsit később újból éreztem, és amikor megnéztem, hát bizony már ott volt ez az undorító féreg, megtalálta azt a helyet, ahol nem voltam védve. Hiába próbáltuk lepöckölni, már késő volt, nem engedett. Azt olvastam, hogy nem célszerű letépni, akkor maradandó sérülést okozhat, viszont azt sem akartam végignézni, hogy a véremmel lakjon jól, és aztán álljon tovább, mégha tudom, hogy nem terjesztenek semmi betegséget. Közben míg tanakodtunk, mit csináljunk, utolértek a többiek, és az egyiknek volt egy spraye, amit ráfújva azonnal engedett és leesett. Szerencsére mivel még csak az elején voltunk a "folyamatnak", a vér alvadásgátlót még nem fecskendezte belém, amitől legalább fél óráig vérzett volna utána, így pár perc után már nem is vérzett.
Tovább folytattuk az útat most már az igazi esőerdőben szokásos zuhogó esőben, bakancsainkban már cuppogott a víz, ruháinkból csavarni lehetett, de nem volt más választás, dagonyázni kellett a sárban, esőben.

A nem túl nehéz, de mégis fárasztó túra után 5 óra körül megérkeztünk a szálláshelyünkre. "Camp 5" az Api hegy lábánál van, gyönyörű helyen. Bár most nem annyira a kilátással foglalkoztunk, inkább igyekeztünk volna megszabadulni a rajtunk lévő vizes cuccoktól. Megérkezve egyből találkoztunk a holnapi túra vezetőnkkel, aki először körbe vezetett minket a területen, megmutatta mit hol találunk.

"Hálószobánk"

Egy kicsit nagy volt a kontrasz a tegnapi luxus szállás és a mai igazán fapados szállás között. A hálófülkénk 20 férőhelyes volt (bár annyian nem voltunk benne), nem volt sem ablaka, sem ajtaja, a tető és a fal közötti rés szolgálta a szellőzést és a bogarak akadálytalan bejutását. Az "ágyak” fából készült emelvények, amelyeken maximum 10 cm vastag matrac volt (még mindig jobb, mint a csupasz fán feküdni). Nekem olyan „börtöninek” tűntek ezek az állapotok, de lehet, hogy még ott is jobb körülmények között élnek a rabok? Persze nekik több időt kell ott tölteni, mi csak két éjszakát vagyunk itt. De végül is nem panaszkodom, ez is a kaland része.

A konyha

Egyszerre 100 ember lehet elszállásolva itt (most nem volt teltház), de mindössze két-két hidegvizes zuhany és két-két WC áll a férfiak és nők rendelkezésre. Érdekes módon valahogy mégis mindig elég volt, bármikor mentem, nem kellett sorban állnom.
Először is elmentem zuhanyozni aztán próbáltuk a vizes cuccainkat kiteregetni. Hiába volt letakarva, a hátizsákom is teljesen elázott, így nagyon örültem, hogy mindent zacskóba tettem, és belül semmi nem lett vizes. Vilmos előkészítette az ágyakat, felfújta a kispárnákat, felügyeskedte a moszkító hálókat, aztán a nagyon egyszerű konyhában elkészítettük a vacsoránkat: bolonyai makaróni Vilmos számára, nekem pedig valami lazacos, brokkolis tésza - zacskóból tálalva. Mindössze vizet kellett forralni, beleönteni a zacskóba, összekeverni, lezárni és várni 8 percet, és már készen is volt a 600 kalóriát tartalmazó "fejedelmi" vacsora. Vilmosé egyébként tényleg egészen jó volt, az enyém egy kicsit hígra sikerült, valószínű egy kicsit több vizet öntöttem bele a kelleténél. Este még egy utolsó megbeszélés volt a vezetőnkkel, aki újból elmondott minden ismertetőt, néhány extra részlettel. Újból felhívta a figyelmünket mire  vállalkoztunk, és mennyi idő alatt kell egy-egy távot teljesíteni, hogy egyáltalán folytathassuk a túrát.

Ha valaki nem tudja időben megtenni, attól búcsút vesznek, vissza kell mennie, mert a sebessége miatt nem biztos, hogy be tudná fejezni sötétedés előtt. Azt is megtudtuk, hogy átlagosan mindössze 40 % tudja teljesíteni a túrát, a többit vagy visszaküldik, vagy magától visszafordul, mert érzi, hogy képtelen rá. Hát ez megint kezdte a most is alig létező önbizalmamat gyengíteni. Hogy lehetne nekem esélyem, hiszen most is itt vagyok körülvéve csupa fiatalokkal, miért lennék éppen én benne a 40 %-ban? De igyekeztem inkább elhesegetni ezeket a gondolatokat, lesz, ahogy lesz, inkább igyekeztem minél előbb elaludni, hogy kipihentem induljak a túrára. Hát ez sajnos nem nagyon sikerült, nem sokat aludtam az igencsak kemény ágyon, pedig végül még egy extra matracot is magunk alá tettünk. Az erdőből jövő zajok is nagyon hangosak voltak, amik szintén eléggé zavartak. Ha sokszor fel is ébredtem, azért csak aludtam valamennyit. Igyekeztem hallgatózni, hogy nem eredt-e újból az eső, de a közeli folyó olyan hangosan csobogott a köveken, és annyi más zaj is volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy az eső vagy a folyó okozza a zajt.