3 napos túra 2. nap: Pinnacles túra

Eljött az első igazi megmérettetés napja! Már háromnegyed 5-kor felkeltünk, és örömmel láttuk, hogy éjszaka már nem esett az eső, és megfelelő idő volt a túrára. Elkészítettük és megettük a 600 kalóriás müzlis reggelinket, feltöltöttük a palackjainkat, végiggondoltuk, hogy csak az legyen a hátizsákunkban, ami nagyon fontos, és készen álltunk az indulásra. Már éppen világosodott, amikor 6,10 perckor elindult a csapatunk, ami 10 főből áll, hogy meghódítsuk az Api Hegység oldalában található kb. 45 méter magas mészkő, tűhegynyi csúcsokat, amit Pinnacles-nek hívnak. (Egyébként a pinnanles csúcsokat jelent magyarul.) Egy vezetőnk volt elől, egy kísérő pedig hátul, aki figyelte, hogy senki ne maradjon le. Sokat vacilláltunk, hogy a gumicipőnket vegyük-e fel vagy a rendes bakancsunkat, mert a vélemények eléggé megoszlanak. Mindent összevetve az utóbbi mellett döntöttünk, és a hátizsákba betettük a másikat, ha mégis nagyon csúszott volna a  bakancs. Végül is mivel nem volt annyira csúszós a talaj, mintha  egész éjjel esett volna, így feleslegesen cipeltük. A túra mindössze 2.4 km, ami nevetségesen kevésnek tűnik, viszont az út 1.200 métert emelkedik, ami átlagosan 2 m távolságon 1 méter emelkedőt jelent.(?!) A túra tulajdonképpen nem egy gyalogtúra, hanem a szó legszorosabb értelmében vett hegymászás. Útunk a csodás Melinau szurdokból indult, pár méteres egyenes terep után azonnal elég meredeken. Kb 200 méter után már egy nagyon komoly emelkedőhöz értünk, amit csak egy kötél segítségével tudtunk megtenni. A vezetőnk, Juance, rögtön az elején olyan tempót diktált, hogy nem volt könnyű követni. Este megbeszéltünk Vilmossal, hogy próbálunk az elsők között maradni, mert ha lemaradunk, egyre nehezebb lesz behozni a távolságot, és talán kicsúszunk az időből. Vilmos hihetetlen módon teljesen lépést tartott Juance-vel, még beszélgettek is a meredek emelkedőn. Én már egy kicsit lemaradva a másodikként mentem, de bizony már levegő után kapkodtam. Talán túl hamar volt ez az erőteljes menet a reggeli után, vagy ezért, vagy másért, de egyre jobban hányingerem volt. Nagyon jó volt, hogy az út tele volt kiálló gyökerekkel, sziklákkal, kövekkel, mert  szükség volt a kezünkkel is segíteni, hogy egy-egy nagy lépésnél felhúzzuk magunkat. Sokszor keresni kellett, hova is tegye az ember a lábát. A megtett méterek nagyon lassan szaporodtak, és egy óránk volt, hogy 900 méterre elérjünk Azért kétszer-háromszor megálltunk vagy 5 percre, hogy egyet szusszanjunk és bevárjuk a többieket. Úgy nézett ki, mindenki jól veszi az akadályokat.  De én nagyon azt éreztem, hogy nem bírom tovább, feladom. Ezt el is mondtam Vilmosnak és Juance-nek.

Vége elértük 900 métert, aminek a neve Mini Pinannles, egy óra helyett 50 perc alatt.  Ez volt az első hely, ahol ha nem ért volna ide valaki egy óra alatt, akkor visszaküldik, vagy el lehetett dönteni, ha valaki nem akar tovább felfelé menni. Bár már eddig is nagyon fárasztó volt az út, kétségeim is voltak, hogy meg tudom-e csinálni, és már fel is akartam adni, mégis úgy éreztem, ezen a ponton még túl korai lett volna visszatérni.

Egy kis szusszanás 900 méteren

De hogy könnyítsek a terhemen, egy liter vizet itt hagytam, hogy majd visszafelé felveszem, mert tudtam, hogy úgysem fogok olyan sokat meginni.

Ha nem is folyamatosan, de nagyon sokszor Istenhez fohászkodtam magamban és kértem, hogy adjon erőt, kitartást, hogy meg tudjam csinálni, óvjon meg a balesettől, sérüléstől. Lehet, hogy „Istenkísértés”-nek tűnik megtenni ezt a túrát? De talán mégsem bűn, hogy látni szerettem volna azt a csodát, ami akár egy pillanat alatt, akár hosszú évezredek vagy milliók alatt, de Isten keze nyomán jött létre? Szóval végül is tovább mentem, és egy idő után a hányingerem teljesen elmúlt, a rossz közérzet már nem volt akadály. Csodás időnk volt, ragyogó napsütés, de szerencsére mi védve voltunk a sűrű erdőben.  Persze a páratartalom most is magas volt. Abból, ami körülvett bennünket, nem sokat láttunk, mert egyfolytában a lábunk alá kellett nézni. de azt érzékeltük, hogy sűrű erdőben vagyunk, és időnként nagyon furcsa hangok jöttek a fák közül. Madarak, békák, ki tudja, de látni nem láttunk semmit.

Virág sem volt sehol, mindössze egyetlen húsevő virágra hívta fel Juance a figyelmünket, többet nem láttunk. Szerencsére piócák ezek a területen nem voltak, szúnyogokkal sem találkoztunk, de a hangyák legalább 2-3 cm-esek voltak!

El sem hittem, amikor végre megláttuk az 1200 méteres jelölést, és már tudtuk, hogy félúton vagyunk. Ide maximum másfél óra alatt kellett feljutni, ezt a távot is sikerült egy kicsit rövidebb idő alatt megtenni. Vezetőnk nagyon elégedett volt velünk, az egész csoport még mindig együtt volt, senki sem maradt le, senkit nem kellett visszaküldeni. Bár nagyon fáradt voltam, de már kezdett reménységem lenni, hogy talán mégis meg tudom csinálni. Pedig a terep kegyetlen volt, folyamatosan kitartóan emelkedett, szinte végig ugyanazzal a meredekséggel. Többször voltak kötelek, ezek igen nagy segítséget jelentettek. Ezen a ponton most már a többiek is itt hagyták a fele vizüket, mert az úgyis visszafelé kell, ne kelljen feleslegesen cipelni. Itt már elfogyasztottam egy energia zselét, hogy egy kis extra boostot adjak a szervezetemnek. A vizem egy tartályban volt, ahonnan egy csövön volt kivezetve, így útközben nemcsak a szünetekben, hanem bármikor tudtam inni anélkül, hogy flakkkont kellett volna elővennem.
Juance nem hagyott bennünket sokáig ücsörögni, hiszen minél hosszabb a szünet, annál nehezebb tovább folytatni. Indultunk tovább a véget nem érő emelkedőn, szinte végig négykézláb.

A méterek nagyon lassan szaporodtak, minden 100 méterért kegyetlenül meg kellett dolgozni.

De ahogy szaporodtak a méterek, tudtuk, hogy egyre kevesebb van hátra, így egyre nagyobb reménységünk lett. Aztán elértünk egy elég rövid ideig tartó, kissé kevésbé meredek helyre, ahol végre újból két lábra emelkedhettem. De nem sokáig tartott az öröm, újból jött a meredek hegyoldal. Most már egyre több helyen egészen hegyes kis sziklák voltak, amiket bár könnyű volt kesztyűs kézzel megragadni, de annál nehezebb volt rájuk lépni. Minden egyes lépést jól meg kellett gondolni.

A következő időpont ellenőrzés 2000 méteren történt, és ez már vízválasztó volt. Ha nem értünk ide 9,40-re, akkor itt befejeződött a túra, mert nem vagyunk elég fittek, hogy az utolsó szakaszt megtegyük, és sötétedés előtt visszaérjük, hiszen a lefelé vezető út még kegyetlenebb. Az még a legfittebbeknek is legalább 4-5 órát vesz igénybe.


Dicsőség az Úrnak! Az idő lejárta előtt 9,15-kor megérkeztünk erre az állomásra. Azt hiszem, nagy segítségünkre volt, hogy ilyen fitt társasággal túrázhattunk együtt. Ha egy olyan csoportban lettünk volna, ahol a tagok csak nyüglődnek, lemaradnak, az hatással lett volna ránk is. Az, hogy nyomomban voltak a következők, inspirált, tudtam, nem maradhatok le, mennem kell, nem akadályozhatom őket, hiszen csak libasorban tudtunk haladni. Az igaz, hogy levegőért kapkodtam, folyt rólam a víz, de megérkeztünk! Innen már senkit nem küldhettek vissza, mert időben voltunk. Persze azért még nem engedhettük el magunkat, hiszen, innen még hátra volt a legkeményebb 400 méter.

Innen kezdődött a létrák sorozata, összesen 17. Már rögtön az első teljesen függőleges volt. A létráktól igazából egyáltalán nem féltem, hiszen létrán már sokszor másztam, és ott minden gond nélkül lehet kapaszkodni. Ami sokkal veszélyesebb volt, ami a létrák között volt. Kisebb-nagyobb mészkő csúcsok, némelyiknek az alját nem is lehetett látni. Nagyon óvatosan kellett lépkedni, hiszen némelyik borotvaéles volt. Elég egy rossz mozdulat, és már szét is vágta az ember lábát. Persze még mindig ez a kisebb dolog. Ha egy rossz mozdulat és zuhanás, akkor vége. Ilyen terepen nem lehet úgy esni, hogy be ne üsse az ember a fejét. Voltak szinte függőleges sziklafalak, ahol nem volt létra, hanem csak vas kampók voltak a sziklába  rögzítve, elég jó nagy távolsagra egymástól. És volt, ahol egyszerűen semmi segítség nem volt, csak meg kellett találni hova biztonságos lépni, és hol kapaszkodni. Időnként elakadtam, és félelmetes volt. Juance javasolta, hogy menjek utána, és segített, amikor szükségem volt. Egy darabig számoltam a létrákat, hogy tudjam még mennyi van hátra, de annyira másra kellett koncentrálni, hogy fogalmam sem volt.

És egyszercsak elfogyott, és végre megérkeztünk a 2.400 méteres jelöléshez. Innen már nem lehetett tovább menni, nem lehetett a sziklák közé bemenni. Hihetetlen volt, hogy sikerült! És mind a tizen fent voltunk 10 órára! Javítottuk a vezetőnknek az átlagát! És teljes pompájában előttünk ágaskodtak ezek az ezüstszürke színű, éles kis csúcsocskák, sűrű növényzettel körbevéve. Bár sok-sok képet, videót láttam már róluk az elmúlt hetek, hónapok alatt, de azok nem tudják azt nyújtani, amit a valóság.

Lélegzetelállító! Bár egészen közel nem mehettünk hozzájuk, csak egy kicsit távolabbról szemlélhettük ezt a csodát.

Amikor már kigyönyörködtük magunkat,

és elég fényképet készítettünk, elővettük az ebédünket, és ebben a csodálatos környezetben fogyasztottuk el. Igyekeztünk a gyönyörnek átadni magunkat, és nem az aggodalomnak, hogy mi vár még ránk lefelé.

Csapattársainkkal

11 órakor elindultunk lefelé. Ha felfelé nagyon nehéz volt, akkor lehefelé kegyetlenül, kibírhatatlanul nehéz. Az első szakaszban a létrák megintcsak nem okoztak nehézséget, hiszen a létrán hátrafelé menni nem nagy nehézség. De a meredek sziklákon hátrafelé menni, amikor az ember nem látja hova kell tennie a lábát, csak tapogatni próbál, az már hajmeresztő. Volt olyan, hogy Vilmos lentről dirigált, hogy most jobbra, most feljebb, még egy kicsit.... Ha eddig nem izzadtam volna meg, akkor most biztos kivert volna a víz. De hála az Úrnak valahogy túljutottunk ezen a legnehezebb részen, elértünk az utolsó létrához, és innen már "csak" a kegyetlen lejtő következett. És sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint fölfelé.
A térdem meg a combnyak csontnál annyira fájt, hogy már alig tudtam megtenni egy-egy nagyobb lépést. Visszafelé már teljesen elszakadtunk egymástól, a maláj házaspár előbb elindult, a két német srác, 2 francia srác és egy francia lány sokkal jobban bírta, és már jól megelőztek minket, egy maláj lány annyira nehezen bírta, hogy mindkét vezető neki segítve teljesen lemaradt, így valahol Vilmossal ketten maradtunk középtájon. Vilmos bírta volna, csak én miattam kellett ilyen lassú tempót felvennie. Egész úton vittem magammal az egyik botomat, hogy talán majd lefelé tudom használni, de annyira meredek, köves, egyenetlen  volt a talaj, és mindkét kezemre szükség volt, hogy egy jó darabig elő sem tudtam venni. Aztán volt egy kísérletem, hogy hátha mégis tudom használni, de nem voltam olyan szerencsés. Az egyik pihenőnél Vilmos már ült, amikor én is mellé akartam telepedni, aztán egyszer csak zsups, és mielőtt felocsúdhattam volna, már el is estem. Isteni csoda volt, hogy nem történt semmi bajom, néhány karcolás csupán, mert a botom miatt nem tudtam esetleg a kezemmel fékezni az esést. Aztán, amikor még egyszer elestem (dicsőség az Úrnak, ekkor sem történt semmi bajom), inkább eltettük a botot, hogy mindkét kezemmel kapaszkodni tudjak. De nem tudtam lefelé haladni, annyira fájt minden lépés, azt hittem fent ragadok a hegyen. Ekkor jött a gondolat, és megfordultam, és pókember módjára ugyanúgy araszoltam le, ahogy felfelé másztam. Biztosan nevetséges látvány lehetett, de Vilmoson kívül senki nem látta, de legalább újból tudtam jönni lefelé. Időnként próbáltam visszatérni a "normális" menetirányba, de újból csak megállapítottam, hogy nem tudok úgy jönni, így maradt a hátra arc. (Egyébként később meghallottam, hogy sokan mások is csak így tudnak lejönni.)

Aztán egyszer csak visszaértünk a sima útra, és megláttuk a táblát, ahonnan indultunk. Ennél a pontnál tört ki belőlem minden eddig visszatartott érzelem, a félelem, a szorongás, majd most megkönnyebbülés, és csak sírni tudtam. Persze az öröm könnyei is benne voltak, hogy megcsináltam. Bár egyedül Istené a dicsőség, mert Ő mindvégig velünk volt, megoltalmazott minden balesettől, ami bármikor minden percben bekövetkezhetett volna.

Már a sima talajon is remegtek a lábaim, szinte már nem is tudtam állni a lábaimon. Öt és fél órával később a visszaindulás után újból a táborban voltunk. Belebújtam a fürdőruhámba, és már ugrottam, akarom mondani másztam a hűs vízű folyóba. Mivel úszni semmiképpen nem akartam, (nem is nagyon lehetett volna a sekély vízben, a közepére meg nem lehetett mezítláb bemenni a kövek miatt) de ücsörögni a hideg vízben a felhevült testemmel egy idő után mégsem tűnt  jó ötletnek, inkább elmentem zuhanyozni, majd jól bekentem a lábaimat a kenőcseimmel, és reménykedtem, hogy enyhülést adnak, hiszen regenerálódniuk kell a következő hegyi túra előtt. Még szerencse, hogy addig van a holnapi nap, plusz még 2 nap, amin a tengerparton fogunk relaxálni.

Több helyen olvastuk, hogy iszonyatosan nehéz ez a túra, de hogy ennyire, az még legvadabb álmaimban sem fordult elő. Sokan félúton, vagy előbb feladták, nem is tudom elképzelni, hogy nekem sikerült. Istené a dicsőség, hiszen ha volt is öt Snowdoniai edzés (amik csak laza kis sétálások voltak ehhez képest), két héttel a utazás előtt beteg voltam, és örültem, hogy utazásra jól lettem, nem akartam további túrával terhelni magam. Elkészítettük a mai egyszerű, zacskós vacsoránkat (csirke curry rizzsel), aztán bedőltünk az ágyba, és reménykedtem, hogy a fáradtság miatt sokkal jobban fogok aludni, mint eőző éjjel. Hiú ábránd volt. A fáradtság ugyan elnyomott volna, de a fájdalom ébren tartott, úgyhogy elég sokat nyüszögten éjszaka, szerencsére talán senki nem hallotta.
A you tube-ot nézegetve, ezt a felvételt találtam, amin mi is rajta vagyunk. Emlékeztem erre a lányra, hogy találkoztunk vele útközben (ő egy másik csoporttal jött), nem gondoltam, hogy minket is rátett a videójára.