Edzés III.

Hihetetlen, mennyire rohan az idő. Lassan július vége van, és egy-kettőre itt van az indulás időpontja. Elég sok előkészületet igényel ez a nyaralás, csomó mindent venni kell, így elég sokat bújom az internetet, hogy mit hol a legolcsóbb beszerezni. De azért a sok elfoglaltság mellett még be akartunk sűríteni egy újabb hegymászást, de most csak egy napot tudtunk rászánni, mert szombatra itthon kell lennünk Daniella házavató partijára.

Így megint az utolsó percben foglaltunk egy szállást csütörtök éjszákára, és csütörtök este elindultunk a már jól ismert úton Walesbe. Érdekes módon bár napközben a munkahelyemen még semmi bajom nem volt, útközben már éreztem, hogy a torkom kezd fájni. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, de másnap reggelre sem éreztem túl jól magam, és ehhez még a kávéhiány okozta fejfájás is hozzájött, mert a túra előtt sehol nem tudtunk kávét inni.

Újból a Rhyd Ddu parkolóból indultunk el, mint az első alkalommal, de most mivel csak egy napunk volt, egy intenzívebb túrát terveztünk. Először a 750 méter magas Yr Aran hegyet akartuk megmászni, majd onnan leereszkedve egy hegygerincen a Snowdonra másznánk fel, majd a hegyről le a Snowdon Ranger útvonalon jönnénk, ahonnan még egy extra útvonallal vissza kell jutnunk a parkolóba. Mindez a View Rangeren megtervezve 17 km-es út, 1250 méter szintkülönbség megtételével.

Sajnos az idő mára elromlott, és viharos időjárást jósoltak kora délutánra. Egyelőre még csak a köd ereszkedett le a hegycsúcsokra, reménykedtünk, hogy meg tudjuk tenni a túrát anélkül, hogy az időjárás miatt vissza kellene fordulni. De azért igyekeztünk, hamar kicsekkeltünk a szállásról, elautóztunk a parkolóig, és 7 óra 37 perckor már el is kezdtük a túrát.

Hát amilyen reménységgel voltam a múltkori eredmények után, most pont az ellenkezőjét éreztem. Úgy gondoltam, semmi esély sincs, hogy én a betervezett túrákat meg tudom tenni, még arra sem volt reménységem, hogy a mait megteszem. Nagyon gyengének éreztem magam, fájt a fejem, a torkom, legszivesebben visszafordultam volna. Csupán az tartott vissza, ha már ilyen messzire elautóztunk, nem tehetem meg Vilmossal, hogy most visszainduljunk. Egyre azt mondogattam magamban, hogy nem adhatom fel, csinálni kell. Reménykedtem, hogy egy idő után “bejáródom” és könnyebb lesz. Az Aran hegy nem annyira felkapott, túl közel van a Snowdonhoz, inkább mindenki azt akarja megmászni. Nem is találkoztunk egyetlen túristával sem. Az út néhol nagyon nehéz volt, négykészláb kellett kapaszkodni nedves sziklákon, és persze a botjaimat az autóban felejtettem.

De azért felértünk az Aran tetejére, de még azt sem láttuk, hogy hol vagyunk, 2-3 méternél nem lehetett távolabb látni. Nem is vesztegettük az időt, máris indultunk lefelé. A probléma ezzel az időjárással az, hogy amikor ilyen ködös, párás, a páratartalom majdnem 100%, ehhez még hozzájön a hegymenet miatti izzadás, szóval az ember csurom vizes. Ha megáll, azonnal fázik, mert hát a hőmérséklet elég alacsony.

Lefelé találtunk egy kicsit könnyebb útvonalat, aztán megtaláltuk az útat, ami a Snowdonra vitt fel bennünket. Ez is teljesen elhagyatott volt, senkivel nem találkoztunk.

Először az út jól ki volt építve lépcsőzetesen egymásra rakott kövekből, de voltak olyan szakaszok, ahol az út egyszer csak elfogyott, hatalmas sziklák álltak előttünk, és nekünk kellett megtalálni hogyan tudunk átvergődni rajta. Edzésnek nagyon jó volt, csak hát én nem voltam a legjobb állapotban. A nyitott hegygerincen elég erős szél fújt, egy idő után kölcsön kellett kérnem Vilmos baseball sapkáját, annyira fázott a vizes fejem. Egyébként is hol melegem volt, hol fáztam, sejtettem, hogy lehetett egy kis hőemelkedésem. Már csak az ima vitt tovább, meg az a tudat, hogy nincs más választásom, nem tudok visszafordulni, ezen az útvonalon sokkal nehezebb lett volna visszamenni. Ha egyszer felérünk a csúcsra, akkor már nem lesz gond visszamenni a Rangers útvonalon.

 Az Úr kegyelméből végre ötödik alkalommal is megérkeztünk a csúcsra. Végre ihattam egy kávét, ettünk egy finom sconet, és máris jobban éreztem magam. Természetesen a csúcson is olyan köd volt, hogy az orra hegyéig láthatott az ember, de legalább még az eső, a vihar váratott magára. Miután egy kicsit megpihentünk, összeszedtünk magunkat, elindultunk lefelé a Rangers útvonalon. 

Ahogy haladtunk lefelé, a köd is oszlott, már látszott a szép kilátás. Az Úr kegyelméből lefelé már teljesen jól éreztem magam, nem volt semmi gond, bár azért nem futólépésben jöttem lefelé, mint a múltkor. Közben az eső is hol eleredt, hol elállt, de szerencsére egyelőre csendes eső volt, nem felhőszakadás.

A Rangers útvonaltól még egy kacskaringós, de nagyon jól jelzett útvonal vezetett vissza a parkolóba.

Néhol kőrakás szerű dombokon kellett átvergődni magunkat. Negyed 4-kor “kellemesen” elfáradva, 17 km távolsággal, 1250 méter szintkülönbséggel a lábunkban, visszaérkeztünk a parkolóba.

Miután megérkeztünk, levettük a bakancsainkat, beültünk az autóba és elindultunk, az eső mintha csak erre várt volna, tiszta erőből rákezdett. Nagyon örültünk, hogy az Úr ennyire jó volt hozzánk, megkímélt attól, hogy bőrig ázzunk.

Hát ha nem is könnyen, de azért sikerült végigcsinálni a megtervezett túrát. De azért még mindig kételyeim vannak, ha nem leszek éppen a legjobb formámban, akkor hogyan fogom megtenni az ennél sokkal nehezebb túrákat? Hát most már sok variáció nincs, a túrákat lefoglaltuk, lesz, ami lesz.